Egyszer volt... (Befejezett)

Rettegett döntések

Harry

Az erdei heves kalandunk után azt hiszem megbántam, hogy este mégsem jöttem ki hozzá. Persze, óvatosnak is kell lennem, ha elhagyom a falut éjszaka, de nem ez volt az egyetlen ok, amiért végül nem indultam el. Eléggé felkavartak Louis barátjának a mondatai, és fogalmam sem volt, mire gondoljak, mit érezzek. Hogy Louis vajon komolyan tervezi ezt velem, vagy csak jól szórakozik, mielőtt valaki mást talál magának? Valami új felfedezni valót. Szeretnék ezer százalékosan, feltétel nélkül megbízni benne, de nem tudom elnyomni a félelmeimet. Most viszont itt van, és úgy ölel magához, hogy minden aggodalmam elszáll tőle. Ezért csak újra eldöntöm, hogy nem fogok beleőrülni abba sem, ha egy nap elhagy. Megmarad az emléke annak, milyen csodálatos volt vele. Talán csak hazudok magamnak. Nem tudom. Lehet, hogy valójában teljesen belebolondulnék a hiányába. Már most is így van, pedig még csak jelét sem adta annak, hogy itt akar hagyni.

- Min gondolkodsz? - suttogja a fülembe, és érzem, hogy végigfut a kellemes borzongás az egész testemen a hangjától, és attól, ahogy a meleg lehelete a bőrömet simogatja. Már késő van. Túl késő, és aludnunk kellene, de ma este egy újabb őrjítő csodát éltünk meg, pedig nem gondoltam, hogy valaha is az első nyomába érhet bármi. Talán mert bátrabbak vagyunk. Mindketten. Már nem remegve vagy kételyekkel telve érünk egymáshoz, mert pontosan tudjuk, hogy mit akarunk.

- Rajtad, és hogy nem akarlak elveszíteni - motyogom, mert abban sem vagyok biztos, hogy ezt ki kellett volna mondanom, vagy sem. Louis egy mély levegőt szív be, és a hátára fordul, ami talán nem a legjobb jel. Félek, hogy ez nem a legjobb jel. Bárcsak képes lennék rettegés nélkül élni, ha Louis-ról van szó.

- Én sem tervezlek hátrahagyni - ingatja a fejét, és bár én oldalra fordultam, hogy rá nézzek, ő csak a plafont tanulmányozza, és mintha direkt elkerülné a pillantásom. - De... Én csak vendég vagyok ebben a házban. Ebben az országban. Hamarosan haza kell mennem. A lakásom, munkám, a barátaim, az egész életem Angliában van.

- Akkor... Most már biztos, hogy haza fogsz menni? Én... sehogy sem tarthatlak itt, igaz? - kérdem, és talán a hangom túlságosan is kétségbeesett, mert most viszont szinte rémültem kapja felém a fejét.

- Mennem kellene, Harry - fordul most már ő is az oldalára, és a derekamra simítja a kezét -, de nem akarlak hátrahagyni. Eszemben sincs. Nem is tudnálak.

- Akkor... nem értem - rázom meg a fejem. Próbáltam magamban összetenni a mondandója lényegét. Hogyan érthette, mit gondol, mit tervez, de fogalmam sincs. Az egyetlen dolog, ami szóba jöhet, hogy velem akar hazamenni, de az... Azt nem tudom, hogy meg tudom-e tenni. Ahhoz el kellene hagynom a falut. Az erdőt. Az egész eddigi életemet, és a családomat. Apa elvesztése után, azt hiszem, anya képtelen lenne kibírni, ha én is elhagynám.

- Mi történne, ha egy tündér elhagyná az erdőt? - kérdi meg, és bár bátornak tartom, amiért ezt a kérdést ilyen nyíltan fel merte tenni, mégis hallom a hangján a bizonytalanságot. Halkan beszél és nyel egy nagyot a mondat végén.

- Pontosan nem tudom - rázom meg a fejem, és próbálom visszaidézni, amit anya mondott azokról a tündérekről, akik emberekkel álltak párba. Ők mind elmentek innen. - Soha nem ismertem olyat, aki elhagyott minket. Pontosabban, soha nem tértek vissza többé, ezért azt sem tudom, mi történhetett velük.

- Félsz? - néz a szemembe, és az ujjaival közben a csuklóm cirógatja, ami a lepedőn pihen kettőnk között. - Félnél velem jönni?

- Igen - vallom be nagyon halkan. A torkom azonnal elszorul, és nem is vagyok képes ennél jobban kifejteni, milyen érzések kavarognak a lelkemben. Louis láthatja rajtam, hogy baj van, mert nem szól semmit, csak közelebb húz magához, és szorosan megölel. Szorosabban, mint eddig valaha. A forró, puha ajkai a homlokomhoz nyomódnak, és egy hosszú, elnyújtott csókot ad, hogy aztán a többi apróval elhalmozzon az arcomon, hajamban, majd a számon. Sikerül valamennyire megnyugodnom, de teljesen akkor lazulok el az ölelésében, amikor a fülembe suttog.