Gyümölcsös randevú

2.1K 230 40
                                    

Harry

Érzem, ahogy remeg a keze az enyémet fogva, és már biztos vagyok benne, hogy ez egyáltalán nem volt jó ötlet. Nem értem, miért kell bolygatni a múltat. Miért nem volt elég, hogy elmeséltem, és már ismer minden részletet. Persze, egyből tudom a választ. Kezdett beleőrülni a hibámba. Ébren és álmában is gyötörték az emlékképek, amiket nem zártam el eléggé. Nem csak az igazságról akarta lerántani a leplet. Segítségre volt szüksége ahhoz, hogy képes legyen tovább élni, és hogy ne tébujoljon meg teljesen, aztán elvesszen a valóság és az emlékek határán, hogy végül ne tudja, hol jár épp. Ezt senkinek sem kívánnám, és pláne nem Louis-nak. Megkedveltem őt, és nem akarok neki rosszat, de végignézni vele a történteket, és közben érezni, amit ő, az épp annyira felőrlő.

Nem tudtam mozdulni, és alig kaptam levegőt, amikor a kobold elkapott, és szinte éreztem, ahogy elszívja minden energiámat. Össze kellett szorítanom a szemeim, és olyan erővel lecsapnom rájuk, amilyet még soha nem tettem azelőtt. Rettegtem, de nem engedhettem, hogy a félelem maga alá gyűrjön, mert felelős voltam egy emberi gyermekért, akit ki kellett szabadítanom az erdő mágikus fogságából. Csakis rám számíthatott, és valahogy ez az egész képes volt elegendő erőt adni. Elüldöztem mindüket, de tudtam, hogy ez csak ideiglenes, ezért azonnal fel kellett pattannom, és elindulnom a fiúval az erdő határa felé. Ott majd a sajátjai megvédik.

- Gyere - lihegtem, amikor a földön összekuporodott kisgyerek vállára tettem a kezem, ő pedig felnézett rám a könnyáztatta, de nagyon szép kék szemeivel. Rémült volt és kíváncsi. Egyből próbáltam elrejteni az energiám, így a szemem nem vibrált annyira, és elmosolyodtam, hátha azzal megnyugtathatom egy kicsit. Mindene reszketett, de szót fogadott nekem, megfogta a kezem, hogy felsegíthessem, és engedte, hogy a fák között vezessem. Nem volt magasabb nálam, nagyjából egyformák voltunk. Talán annyi idős lehetett, mint én, és tudtam, mennyire megrémülhetett. - Mi a neved, fiú?

- Lou... Én... Louis vagyok - szipogta, és amikor én is bemutatkoztam, megszorította a kezem. Onnantól kezdve teljesen megbízott bennem. Tudtam, éreztem. A fején és a tarkóján is volt egy csúnya, véres sérülés, a ruhája pedig sáros lett, de hősiesen lépkedett utánam egészen az erdő pereméig, ahol már éreztem az emberek világának a bűzét. Tudtam, hogy nem engedhetem el, de még soha nem töröltem memóriát, ezért nagyon aggódtam, hogy képes leszek-e megfelelően alkalmazni azt, amit a falusi tanítók mondtak, amikor erről a hatalomról oktattak minket. Az energiám jócskán megcsappant az erdei harc alatt, de éreztem még magamban elegendő erőt, és amikor már ki akart lépni az utolsó fa soron  túlra, visszahúztam őt, hogy a szemembe nézzen.

- Louis - súgtam, ő pedig résnyire nyitotta a száját, és hatalmas szemekkel nézett rám. - Én nem mehetek tovább. Neked pedig meg kell ígérned nekem valamit.

- Mit, Harry? - kérdezte halkan, és végre úgy vettem észre, már nem fél annyira, most, hogy látta a saját világát. Tudtam, hogy bízik bennem, és tudtam, hogy ez a legjobb módja, hogy kitöröljem az emlékeit. Mélyen a szemébe néztem, és megszorítottam az ujjait. Láttam az íriszeiben a saját szemem fényét, és éreztem, hogy el akarja húzni a kezét, de nem hagytam.

- Nem... Nem beszélhetsz erről senkinek - suttogtam, és közben minden erőmmel azon voltam, hogy alaposan elrejtsem az összes apró kis emlékfoszlányt a ma éjszakáról. Tudtam, hogy sikerült, mert ő egyre jobban ellazult, míg én fokozatosan éreztem magam végtelenül kimerültnek. Végül ő már egyáltalán nem tudta volna megmondani, hogy került ide, amikor elengedtem a kezeit, az emberi világ fényei felé irányítottam őt, majd a fülébe súgtam. - Menj haza, és ne gyere vissza az erdőbe, Louis.

Egyszer volt... (Befejezett)Hikayelerin yaşadığı yer. Şimdi keşfedin