Egyszer volt... (Befejezett)

A legszebb kék virágok

Harry

Izgatott voltam már abban a pillanatban, ahogy reggel kinyitottam a szemem, ez pedig azóta szemernyit sem változott. Sőt, csak erősebben bizsereg a belsőm, mert ezt a napot már nagyon rég vártam. Drága Niall barátom menyegzője van ma, ahol természetesen minden gyönyörű dekorációért én felelek. Úgy ugrom ki az ágyamból, mintha amaz még rá is segítene egy rúgással, és anyu kap el a konyhába érve, csak mert sosem szerette, ha szaladgálok a házban. Annak idején sokszor ültünk Gemmával a padlón, és néztünk fel rá, amíg ő mérgesen arra próbált tanítani minket, mennyi veszély leselkedhet ránk, ha nem vagyunk eléggé óvatosak a berendezési tárgyaink közt. Megmosolyogtat az emlék, és egyből a karjaimba zárom anyut, még ha neki fogalma sem lehet, mi jutott eszembe.

- Fiam, annyiszor...

- Tudom, anya - szakítom félbe, pedig tisztában vagyok vele, ez mennyire illetlen, de nincs időm újra meghallgatni a gyerekkori intelmeket. - Nem futkosok, hisz már felnőttem, de ez egy különleges nap!

- Az volna? - kuncog az orra alatt, és elvigyorodom, ahogy a szemei felcsillannak.

- Ugyan! Tudod te is! - forgatom meg a szemeim, aztán elengedem őt, hogy az asztalhoz sétáljak. Szedek magamnak egy tálba szőlőt és vörösáfonyát, amit néhány szem mogyoróval bolondítok meg, és már falom is. Annyira sietek, hogy a széket sem húzom ki csak azért, hogy leüljek. Állva fogyasztom el azt a kevés kis ételt, a lábaim pedig már indulásra készek.

- Reggelizz meg rendesen! - lép közelebb anya, és most már sokkal szigorúbb a hangja. - Csináltam gyümölcslevet, és van abból a finom kenyérből is, amit Irene szokott csinálni.

- Nincs idő! - rázom meg a fejem szinte kétségbeesve, a tányérom pedig már csak félig van. Nem állhatok neki lakomát csapni, amikor olyan sok dolgom van. Ki kell mennem az idegen ösvényre, hogy eljussak a rétig, ahol azok a csodaszép, sötétkék kis virágok nőnek. Violet szemei is épp olyan sötétkékek, mint azok a szirmok. Csodásan fog mutatni a dekorációban.

- Harry! - kiált rám anya, mire a rózsaszínen csillogó íriszeibe nézek. Mindig is csodáltam őket. A legtöbbünknek átlagos a szeme színe, csak erőteljesebb a normálisnál. Bár nem szeretem azt mondani, normális. Mert az, hogy nem vagyunk emberek, még nem tesz minket nem normálissá. Ritka még köztünk is a természettől eltérő szemszín. Anyu különleges, mindig is az volt, és persze egyáltalán nem csak ezért.

- Bocsánat, elgondolkodtam - teszem a mosogató edénybe a tányérom, és már rohanok is, hogy felöltözzek.

- Látom a szemed csillogásán, hogy megint át akarsz lépni a határon - követ a szobámig, és a derekára tett kezekkel várja a válaszom. Nem tudom, hogy mit mondhatnék, hiszen ő is tudja, milyen gyönyörű virágok nőnek a tiltott zónában. Annyiszor hoztam már haza belőlük. A rajongójuk vagyok, de bárhogy akartam magokat szerezni, vagy beporzással próbálkozni, és valahogy ide is telepíteni belőlük, egyszerűen nem sikerült. Nem lesznek soha olyan szépek, mint azon a hatalmas, napsütötte réten a tó mellett. Az az otthonuk. Természetes, hogy rosszul viselik, amikor elszakítom őket onnan. Mindig szomorú leszek, szomorúbb, mint a lekonyuló kis bimbók, amikor nem sikerül felvidítanom őket. Éppen ezért hagytam fel ezzel a kísérlettel. Azok a gyönyörű virágok ott élnek, és ha kell, bármikor átlépem a határt, csak hogy láthassam őket. - Harry, édes, maradj a faluban.

- Nem lehet, anya - ülök le az ágy szélére, és az egyik régebbi, fehér vászon ingem gombolom össze. Anya mellém ül, és az ujjaival kezdi átfésülni a hajam, majd olyan gyors mozdulatokkal fonja be az egészet egyetlen hosszú fonatba, amire csak ő képes. Elmosolyodom, ahogy kikap a zsebéből egy darab spárgát, hogy megkösse a végét, majd az ágyam melletti kosárból kezd apró virágokat válogatni. Olyan ügyesen tűzi őket a tincsek közé, hogy estig benne maradnak szinte minden alkalommal. Amikor elkészül, felveszem azt a díszes barna zakót, amit anya tavaly készített nekem, mert nagyon korán van, ilyenkor még hűvös a rét a víz mellett.