Egyszer volt... (Befejezett)

Első találkozás

Harry

Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt iszonyú félelmetes belegondolni ebbe az egészbe. A szívem hevesen vert, amikor Louis elmondta nekem, hogy mire készülünk. Soha nem léptem még át az erdő határát. Meséltem is Lou-nak, hogy egyszer elmentem az erdő pereméig, de tovább azóta sem merészkedtem. Bízom benne, és tudom, sose hagyná, hogy bármi baj érjen. Ha mégis, akkor még mindig ott van az varázserőm, amivel megvédhetem magunkat. Ettől még az egész annyira megbolondította a lelkem. Most pedig itt vagyunk. A nap még fent, de már közeledik a horizonthoz, és egyáltalán nincs olyan ereje, mint eddig. Soha nem éreztem még ennyire forrón a bőrömön. A sűrű fák között sokkal hűvösebb a levegő még a nyár közepén is, mint itt a tenger partján. A fagyi, amit Louis adott nekem, isteni volt, és nagyszerűen lehűtött, amikor úgy éreztem, már nagyon melegem van.

Már visszafelé sétálunk, a vérem még mindig a fülemben dübörög az átélt pillanatok miatt. Imádom a napot, és sokszor vissza is gondolok rá, amikor először csókolóztunk Louis-val, vagy amikor először húzott magához a tóban, most mégis... Ez a nap vált életem legboldogabb napjává, és ezt egyedül Louis-nak köszönhetem. Tulajdonképpen az utóbbi időben minden boldogságomért ő felel.

- Merre járnak a gondolataid? - kérdi Lou, és finoman a kezem is megszorítja. Csak mi ketten vagyunk az úton, amin az erdő felé haladunk. Louis a telefonján át keresett egy útvonalat, ami nem túl zsúfolt az emberektől.

- Valahol a tengernél hagytam őket - mosolyodom el, és olyan kedvesen viszonozza, hogy képtelen vagyok megállni a késztetést, muszáj megölelnem, mielőtt tovább megyünk. - Köszönöm, hogy elhoztál ide. Egyedül sose mertem volna elindulni.

- Jó ilyen boldognak látni, édes - ad egy puszit az arcomra, miközben még mindig szorítom őt magamhoz, aztán újra az ujjaim közé fűzi a sajátjait, és elindulunk.

Mire az erdőbe érünk, már elkezd sötétedni a fák között, ezért ideje lenne hazamennem, ha nem akarok megint halálra rémíteni mindenkit. Valamiért a lábaim mégsem akarnak mozdulni, és a kezem ahelyett, hogy elengedném Louis-t, csak még szorosabban tartja őt. Nem akarok hazamenni. Nem akarok nélküle befeküdni az ágyamba. Azt akarom, hogy Louis is velem legyen, és átöleljen, miközben alszunk.

- Veled akarok maradni - fordulok felé hirtelen, és látom a szemein, szinte érzem az energiáin, hogy mennyire meglepem.

- Az nagyon jó lenne - mosolyodik el végül, és a kézfejem cirógatja a hüvelykujjával. - De emlékezz vissza, mit meséltél. A családod és a barátaid nagyon aggódtak érted.

- Mi lenne ha... - kezdem el, de valójában még én sem tudom, hogyan oldhatnám ezt meg. Nem tudom, hogyan kellene elkerülnöm anyuék aggodalmát. Az nem érdekelne, ha mind tudnák, hogy Louis-val vagyok, és egyszerűen csak nem támogatnák a kapcsolatunk. Azt viszont semmiképp sem akarom, hogy azt higgyék, bajom esett. - Talán... ha üzennék nekik.

- Hogy tudnál hazaüzenni? - emeli meg a szemöldökét, amin csak elvigyorodom, mert valójában eléggé sok módja lehet.

- A legegyszerűbb egy madárral lenne - gondolkodom el, és fejben már tervezem is az egészet. Lehunyom a szemem, és hagyom, hogy a mágiám szabadon repüljön a legközelebbi kismadárig, aki egyből szárnyra kel, hogy aztán az ujjamra reppenjen. - Csak megüzenem, hogy túl későre jár, és már nem indulok haza. Keresek egy biztonságos helyet, ahol éjszakázhatok.

- Harry - szól hozzám Louis a leglágyabb hangján, amivel félbeszakít, mert már nyitnám a szám, hogy a madaramhoz beszéljek. - Figyelj rám. Ettől még a családod valószínűleg reggelig aggódna, míg végül haza nem érsz.