Egyszer volt... (Befejezett)

Epilógus

Így, hogy már a falu vezetője lettem, és az életünket félig a faluban, félig a közös erdei házunkban éljük, egyáltalán nem volt olyan könnyű kitalálnunk, mikor menjünk az utazásra. Louis elkezdett rendszeresen dolgozni, és nekem is van tennivalóm az erdőben bőven. Viszont végre eljött a nap, amikor láthatom az esőerdőt, és szerintem soha életemben nem voltam még ennél izgatottabb. Repülővel jöttünk, ami felrepül a felhők fölé, és még így is órákig tart az út.

- Minden rendben? - fordul felém Louis már sokadjára a gépen, de csak hevesen bólogatok, és újra a hatalmas, fákkal beterített részeket nézem, amik felett elrepülünk. - Hamarosan landolunk, csak néhány perc.

- És utána? - kérdem lelkesen, de nem is nézek Louis felé, azt nézem, ahogy egyre közeledünk a valószínűleg legcsodálatosabb földrész felé a földön. Amire még gondolni is nehéz, ha azt nézzük, mennyire szeretem Tollymore-t. - Ugye máris bemegyünk az erdőbe?

- Nem akarsz, lepihenni egy kicsit a hotelben? - kérdi tőlem, de azonnal rosszallóan fordulok felé, amitől felnevet, és szeretettől túlcsordulva simítja a combomon pihenő kezemre a sajátját. - Persze, hogy egyből bemegyünk az erdőbe, édesem. Nem is merném az ellenkezőjét kérni tőled. Csak pakoljunk le, vegyünk fel valami kényelmes erdőjáró hacukát, és mehetünk is.

- Szuper! - vágom rá egyből, és újra az ablakon kémlelek kifelé. Szinte a sejtjeimben érzem ezt a hatalmas, élettel teli erdőt. A rengeteg életet, ami benne lakozik. Minden annyira zöld, és annyira üde. A fák itt boldogok, idefent is érzem, és ez engem is megtölt erővel. Mintha máris feltöltene az erdő, úgy érzem, mindenre képes vagyok. Hegyeket mozgatni, beszélgetni a holddal és a csillagokkal.

Szerencsére hamar beérünk a szállásunkra, és Louis tényleg csak lepakol, elszalad a mosdóba, és már készen is áll, hogy induljunk.

- Új-Zéland egyik legnagyobb esőerdeje, és egyedül Carl érdeme, hogy ma csak úgy besétálhatunk ide, kettesben, minden kíséret nélkül - kezd bele Louis, amikor elérjük az erdő határát, és a kis bódéban ülő őrnek megmutatva a papírjainkat, egyből int, hogy mehetünk. A szállásunk itt van mindössze tizenöt perc sétára. - Viszont így, hogy nincs velünk idegenvezető, se kísérő...

- Ne aggódj, Lou, nem fogok eltévedni egy erdőben - fűzöm össze az ujjainkat, és már indulunk is egybe beljebb. Louis nem viccelt, tényleg iszonyú meleg van, a levegő borzasztóan párás, és sokat kell innunk, ahogy egyre mélyebbre érünk. - Pálmafák, Lou, látod ezt? - nézek rá mosolyogva, aztán elengedem a kezét, és közelebb sétálok az egyikhez, hogy megérintsem. - Semmire sincs szüksége tőlem. A világon semmire. Sőt... Ő ad nekem energiát, ahogy hozzá érek. A tollymore-i tündérek itt annyira boldogok lennének.

- Élnek tündérek ebben az erdőben is? - kérdezi, miközben elővesz egy energiaszeletet magának, felém pedig egy banánt nyújt. Látom, hogy ő szeretett volna tovább menni, de megtorpan, amikor leülök a hatalmasra nőtt, lédús pálmafa tövébe, és ő is mellém telepszik.

- Élnek, érzem őket - felelem, ahogy kibontom a banánt, és majszolni kezdem. - Biztos vagyok benne, hogy ők is éreznek engem, érezniük kell. Remélem előmerészkednek, és hagyják, hogy lássuk őket. Hogy beszéljünk hozzájuk.

- Elképesztő lenne - ért egyet velem. - Szeretném, hogy ez az utazás életed igazán feledhetetlen élménye legyen, szóval...

- Már most is az, édes, már most is az - hajolok egyből hozzá, és egy apró csókot felejtek az ajkain, mielőtt visszatérünk az uzsonnánkhoz.

Szerintem még soha nem sétáltunk annyit, mint az első napunkon, amikor azon voltunk, hogy felfedezzük a környéket. Louis nevetve borul le a szállásunk kanapéjára, amikor visszaérünk, és arról áradozik, hogy ő teljesen eltévedt, fogalma sem lett volna, merre kellene visszamennie, ha nem vagyok vele. Nem szerethetném őt ennél jobban.