Egyszer volt... (Befejezett)

Vissza a kezdetekhez

Louis

Egymás kezét nem eresztve haladunk az erdőben, olyan csöndben, amennyire csak lehet. Harrynek ez könnyű, velem ellentétben, aki halandó, és könnyen orra tud esni egy lehullott faágban vagy egy nagyobb fűcsomóban. Még épphogy csak beköszöntött a tavasz Tollymore-ba, nincs valami meleg, én mégis úgy izzadok, hogy néha a pulcsim ujjával kell letörölnöm az izzadtságcseppeket a homlokomról. Feltör az összes negatív emlék, amit az erdőhöz kötök. A koboldok. Harry sérülései és kimerülése. Az, hogy majdnem meghalt, mire megtaláltuk őt a barlangban... Talán mégsem volt jó ötlet visszajönni. Mi van, ha újra megismétlődik az a rémálom? Arra eszmélek, hogy Harry megáll, és húzza a karom.

- Louis, mi a baj? - kérdi összevont szemöldökkel. - Sápadt vagy, és kapkodod a levegőt.

Nyelek egy nagyot, mert időközben mint kiderült, hányingerem is támadt.

- Nem tudom, hogy jól döntöttünk-e – vallom be neki szemlesütve, miközben hátratúrom a hajam. - Könnyen megtalálhatnak a koboldok. Ha itt akarjuk leélni az életünket, számtalan lehetőségük lesz, hogy megtámadjanak.

Harry elém lép, mindkét kezünk összefonja, és oldalra dönti a fejét.

- Már megint lebecsülöd az erőm, amivel rendelkezem – mondja, amikor végre felemelem a fejem és ránézek. - Ahogy mondtam, képes vagyok kiépíteni egy biztonságos vonalat a falutól, egészen a házig. Ha kapok segítséget, csupán néhány nap, de ha nem, akkor is meg tudom csinálni pár hét alatt. Csak sok alvásra lesz szükségem, ennyi az egész – mosolyodik el, és szorítja meg az ujjaim.

Tudom, hogy igaza van, teljes mértékig bízok benne, mégis...

- Ne haragudj, egy kicsit túlparázom ezt az egészet – vallom be neki. - Az a helyzet, hogy amióta elindultunk, folyamatosan az jár a fejemben, ahogy majdnem elveszítettelek.

Harry megértően bólint, aztán felnéz a fákra. Az apró, éppen kibújt világoszöld leveleken vékony csíkokban süt át a nap, éteri fénybe vonva az erdőt.

- Nappal biztonságos itt. Miért nem inkább arra gondolsz, amikor először találkoztunk felnőttként? - kérdezi játékos mosollyal. - Láttam a szemedben, hogy felismertél, bár akkor még nem tudhattad, honnan. Mi járt a fejedben?

Én is elmosolyodom az emlékre, és megvonom a vállam, azt játszva, hogy semmi fontosra.

- Hm, tényleg felismertelek... a második gondolatom az volt, hogy hogy lehetsz ilyen elképesztően gyönyörű? - mondom neki, és a legközelebbi fához taszigálom. - Nem értettem, mi történik velem. Azelőtt egyetlen férfihoz sem vonzódtam – mesélem tovább a csípőjét szorítva, és a nyakához hajolva.

Harry készségesen dönti hátra a fejét, hogy könnyebben hozzáférhessek. Nem beszélünk többet, csak hagyjuk, hogy néhány percre újra magával ragadjon a szenvedély az erdőben, a fák alatt, a természet lágy ölén. Csókolózunk és ölelkezünk, és még éppen időben válunk el egymástól ahhoz, hogy abba tudjuk hagyni.

- Jobb? - kérdezi tőlem a kipirult arcú Harry, miközben megigazítja a haját.

- Sokkal – felelem neki, mert pontosan tudom, mire gondol. - Profi vagy az elterelésben – dicsérem meg, amire édesen, ártatlanul elmosolyodik.

Aztán folytatjuk az utunkat, én pedig a rossz emlékeket próbálom felcserélni az álomszerű csodálatosakkal. Az őzek, ahogy félve egymásnak estünk a vízparton, a kis kalandunk a patakban... Így szinte elszalad az idő, és máris a temetőhöz érünk. Itt beszéltünk először... Óhatatlanul Harry fájához sétálok, és nem az a látvány fogad, amire számítottam. Egy friss levelekkel buján teletűzdelt fa helyett egy kissé erőtlen, itt-ott elszáradt ágú növényt pillantok meg. Összeszorul a torkom, és ijedten fordulok hátra Harry felé.