Egyszer volt... (Befejezett)

Tiltott temető

Harry

A tegnapi esküvő annyira csodálatos volt. Én is valahogy hasonlóképpen képzelem el majd a megfelelő tündérrel. Még nem találtam meg őt, és emiatt egy kicsit aggódom. Anyu mindig azt mondja, hogy majd annak is eljön az ideje, és nyugodjak meg, de mindeközben ott vannak előttem az ellenpéldák. Gemma is már gyerekkora óta ismerte Michalt, és Niall is Violetet. Én nem tudok olyan tündérről, aki ennyire közel állna hozzám. Niall volt az egyetlen olyan, akivel gyerekkorunk óta össze voltunk nőve, de ő már hamar eltervezte, hogy ha eljön az idő, Violet lesz a felesége, így én nem is próbáltam meg más módon közelebb kerülni hozzá. Megmaradtunk a leges legjobb barátok, és ez is nagyszerű. És persze ott van Aurora. Gyönyörű lány. A haja dús, szinte hófehér, és a derekáig ér. A színes virágok káprázatosan mutatnak a tincsei között. A szemei is nagyon szépek, a legszebb napsárga színben pompáznak, amit valaha láttam. Olyan csodálatos lány, de nem ismerem őt túl jól. Nem is hagyja, hogy igazán megismerjem. Amikor együtt töltjük az időnket, legtöbbször csak hallgat, mosolyogva figyel, és azt várja, én meséljek. Aurora családja és anya is nagyon igyekszik közelebb lökdösni minket egymáshoz, de valahogy nehéz ez. Hiszek abban, hogy érezni fogom, amikor megtalálom őt. Tudni fogom, ha már ismerem, hogy ő az egyetlen, akivel majd leélem az életem.

A hasamon fekvő nyuszi rám emeli a tekintetét, és pontosan tudom, hogy mit gondol, ezért csak megforgatom a szemem, és cirógatom tovább a fülei tövét.

- Te ezt nem értheted - felelem az előbbi pillantásra. Mint mindig, most is az erdő legjobb hallgatóságának kezdtem elregélni a bánatom. Szeretek beszélgetni az állatokkal, mert ők ritkán ítélnek el, és általában jó tanácsot adnak. Ebben az esetben úgy tűnik mégis a bolondját járatják velem. - Már ismernem kellene, tudod? Azért a falu nem olyan hatalmas. Tudnom kellene, ki az, akivel majd összeköthetem az életem.

Teljes lényével azt sugallja felém, hogy minden rendben lesz, és nem szabadna ennyire türelmetlennek lennem, hisz még nagyon fiatal vagyok. Lehunyja az apró szemeit, és a fejét újra a mellkasomra fekteti, élvezve a simogatást. Számára a beszélgetés itt befejeződött, de nem hibáztatom érte. Mit is mondhatnék még? Hogy többre vágyom? Hogy nekem nem elég a tudat, hogy nemsokára majd valakivel megházasodom és leélhetek egy életet úgy, hogy maximum csak kölcsönösen tiszteljük egymást, mert azt hisszük az szerelem? Nekem lángok kellenek. Parázs és lobogó tűz, ami felperzsel maga körül mindent. Egy olyan személy, aki elfeledteti velem az időt, és eléri, hogy ne vágyjak másra, csak a karjai ölelésére. Az eddig mellettem heverésző őz felugrik, és gyors léptekkel tűnik el a fák között, a mókusok pedig eldobják a kezükben lévő mogyorót, hogy a fákra szaladjanak. Egyedül nyuszi pajtásom marad a hasamon fekve, mert közben mélyen elaludt az ujjaim biztonságában, de őt én ébresztem fel, és teszem a fűre, amikor megérzem, miért menekültek el a barátaim. A beszélgetés már idáig is elér, de a kétségbeejtő mégis az a füst szag, amit mindig érzek, amikor az emberek közé merészkedek. Felpattanok, és nagyon csendesen igyekszem lépkedni a fűben, hogy közelebbről megnézhessem, mi történik. Borzasztóan kíváncsi vagyok rá, miért van szükségük az embereknek erre az átható füstre éppen az erdő közepén. Sok mindennek szemtanúja voltam már, de ezt eddig még mindig elszalasztottam.

- ...nagyon örülnék neki - üti meg a fülem egy férfi hang, amikor már csak néhány fatörzs áll közém és a turisták ösvénye közé. Van néhány olyan ember csapat, akik gyakran járnak ide sétálni, és már megismerem őket a hangjukról. Néhányuknak még a nevét is tudom, bár van pár olyan, ami túl furcsán hangzik ahhoz, hogy megjegyezzem, pedig a memóriámmal nincsen baj. Az összes növény, és állat nevét képes vagyok észben tartani, és minden egyes tündért is névről ismerek a faluban. Az emberek mégis... néha olyan bonyolult neveket használnak.