our dirty secret ~ jikook | ✔

19

Jungkook hosszú percekre eltűnt, miután hívást kapott. Először meg akartam várni a kanapén, de végül úgy döntöttem, hogy amíg ő telefonál, addig becsukom az ablakokat, illetve elszaladok gyorsan mosdóba. Nagyjából tíz perc múlva értem vissza a nappaliba, főnököm pedig pont ekkor rontott ki a konyhából. Határozottan ideges volt, erről arckifejezése és testtartása is árulkodott. Sóhajtott egy hatalmasat, leült a kanapé közepére, telefonját jó messze dobta magától, majd remegő ujjakkal a hajába túrt. Lábaival idegesen dobolni kezdett a szőnyegen, miközben alsó ajkát is harapdálni kezdte. Fogalmam sincs, hogy mégis ki hívhatta az előbb, de főnököm reakciójából valami egész komolyról van szó. Mindenképpen meg akartam tudakolni, hogy minek sikerült ennyire felhúznia, de nem akartam tolakodó lenni, ezért csak odasétáltam mögé és megtámaszkodtam a kanapé háttámláján.

- Minden rendben? – kérdeztem, mire Jungkook komor arccal megrázta a fejét. – Tudok valamiben segíteni?

- Ha nem vagy kiváló ügyvéd, akkor szerintem nem igazán.

- Ügyvéd? Miért van szükséged ügyvédre? – ráncoltam össze szemöldökeimet, viszont főnököm nem válaszolt nekem, csak megvonta vállait és halkan motyogott valamit az orra alatt.

Mindenképpen le akartam nyugtatni őt, mert határozottan nem volt jó látvány ilyen feszültnek és aggódónak látni. Hirtelen viszont semmi használható nem jutott eszembe, ezért csak álltam a férfi mögött és azon tűnődtem, mit tehetnék érte. Sajnos nem vagyok ügyvéd, úgyhogy ezek szerint teljes mértékben nem fogom tudni megoldani a problémáját. De egy kicsit talán segíthetek neki, mondjuk azzal, hogy ellazítom. Nem gondolkodtam, csak tettem, amit jónak láttam és az jelenleg az volt, hogy Jungkook két vállára simítottam a tenyereimet. A férfi először megdermedt és láthatóan befeszült, de amikor masszírozni kezdtem, mintha elengedte volna magát. Eleresztettem egy apró mosolyt, miközben közelebb léptem a kanapéhoz, hogy ezáltal a főnökömhöz is közelebb kerüljek. Amikor még fiatalabb voltam, rengetegszer megmasszíroztam a szüleimet, állításuk szerint elég jó vagyok benne. A fekete hajú nekidőlt a kanapé támlájának, fejét hátra döntötte, szemeit pedig behunyta, ezzel sikerült még jobban elengednie magát. Egyikünk sem szólt egy szót sem, de jelenleg nem is kellettek ide szavak. Azon voltam, hogy minél hamarabb lenyugtassam a férfit, ami végül sikerült is. Csak akkor hagytam abba a masszírozását, amikor kinyitotta a szemeit és rám pillantott.

- Elég jól masszírozol – eresztett el egy apró, szomorú mosolyt.

- Köszönöm – válaszoltam, majd vállai mellett megtámaszkodtam a kanapé támláján. Ahogy lenéztem a mosolygó Jungkookra, reflexszerűen jött, hogy kisimítsak egy fekete tincset az arcából. Nem csak ő lepődött meg a semmiből jött mozdulatsoromon, hanem még én magam is. – Mondták már, hogy amikor mosolyogsz, akkor egy nyuszira hasonlítasz? – kérdeztem tőle, mire megrázta a fejét. – Akkor most mondom. Ilyenkor elég édes vagy.

- Csak ilyenkor? – ráncolta össze a szemöldökeit, miközben igyekezett tartani a közöttünk kialakult szemkontaktust.

- Ilyenkor is – javítottam ki magamat, ezzel erőteljesebb mosolyt varázsolva főnököm arcára.

- Bármennyire mosolygok erőteljesen és őszintén, a zavarban lévő énednél még így sem tudok édesebb lenni. Főleg, amikor még kipirulni is kipirulsz. – mondta, mire muszáj voltam beharapni az alsó ajkamat. Belül egyébként hangosan sikítottam, ugyanis a most mondottakat biztosan bóknak szánta, ahogyan én is az előző kijelentéseimet.

- Nem egészen értek egyet veled – ráztam meg a fejemet.

- Én sem veled, úgyhogy szerintem egyezzünk meg döntetlenben.