Az új testőr

5.rész

–Hány éves vagy Maya?

-Tizennyolc asszonyom – mondom, mire elmosolyodik és bólint párat.

-Szóval fiatalabb vagy. Szerinted miért gondolja apám azt, hogy éppen te megtudnál védeni?

-Nem tudom. Elnézést, de még én magam sem hiszem el, hogy itt vagyok. Minden olyan gyorsan történt. Mármint egyik nap megtámadnak az utcán a másik nap az elnök az ajtómba áll és azt mondja ő tette próbára. Teljesen össze vagyok zavarodva. Azt sem tudom, hogy most miért vagyok itt, hogy mit kéne csinálnom – mondom őszintén és kissé idegesen a hajamba túrok.

-Ariana vagyok – nyújtja felém a kezét, amit elfogadok. – Szerintem mi ketten nagyon jól kifogunk jönni. Te vagy itt az első lány testőr tudtad ezt? – kérdi mosolyogva.

-Nem, nem tudtam asszonyom.

-Ma nincs szükségem a szolgálataidra. Otthon leszek szóval menj nyugodtan csomagolj ki. Holnap viszont nyolckor megyek vásárolni, szóval hét ötvenkor legyél az ajtóm előtt. Ne késs – harap az ajkába mosolyogva.

-Nem fogok – ígérem meg.

-Jó éjt Maya – kacsint rám és szó szerint becsapja az ajtót.

Oh, elég gyorsan változik a hangulata ennek a lánynak és elég szeszélyesnek tűnik. Van valami fura érzésem vele kapcsolatba, amit nem tudok elmagyarázni.

Próbáltam vissza találni a házikóhoz, amiben anyával lakunk. Elég nehezen, de sikerült vissza jutnom. Benyitottam. Mivel anya nem volt a nappaliba elindultam a szobája felé. Az ajtó nyitva volt, ezért besétáltam minden előjel nélkül.

-Na milyen volt a lány? – kérdi anya, aki épp a ruháit hajtogatja össze.

-Érdekes és egy időzített bomba – gondolkodom el.

-Watson majdnem ugyan így írta le őt. Amúgy ezt neked hozta. Azt mondta, hogy ez a kötelező egyenruha – mutat anya a fekete öltönyre, amihez fehér ing és fekete nyakkendő járt.

-Menő. Olyan leszek, mint a sötét zsaruk. Nap szemüveget nem kaptam? – kérdem nevetve viszont anya nem nevetett. Valamiért szomorú volt. Leültem mellé az ágyra és kérdően rá néztem. Nem kellett kérdeznem semmit, mondta magától, ami a szívét nyomja.

-Maya biztos ezt akarod? Még vissza mehetünk, még haza mehetünk – mondja anya aggódva.

-És ugyan miért anya? Hogy te megint huszonnégy órából húszat dolgozz? Vagy, hogy leérettségizzek abba a béna suliba, amivel nem vinném semmire? Anya, itt vagyunk a Fehér ház udvarán. Megütöttük a fő nyereményt.

-Akkor maradunk?

-Maradunk, ha neked is jó így és ha nem zavar a körülmény vagy valami.

-Nekem csak az számít, hogy te boldog legyél és, hogy ne essen semmi bajod.

-Akkor holnap mindketten kezdjük az új állásunkat. Picit izgulok, nem akarom elszúrni ezt az egészet – mondom fáradtan.

-Nem fogod elszúrni, mert ügyes, talpra esett lány vagy. Pont olyan vagy, mint apád volt, ezt szerencsére tőle örökölted. A jéghegy hátán is megéltek ti – simít végig az arcomon, mire elmosolyodok.

-Hát ezt végül is neki köszönhetjük. Még a túl oldalról is gondoskodik rólunk – mondom és az éjjeli szekrényre nézek, ahol apáról és anyáról van egy közös kép bekereteztetve. Ez a nászúton készült, a tengerparton. – Te anya, Watson nagyon nyomul rád – nézek anyára vigyorogva.