Az új testőr

65.rész

Késő délután volt, mikor haza értünk. Épp az ágyamba voltunk egy és sorozatot néztünk. Ariana elkezd valakivel írogatni, de nem törődtem vele. Nem aggódtam az miatt, hogy megcsal vagy valami, bíztam benne.

-Sky jön a városba. Baj volna, ha ma este vele volnék? – néz rám az ölemből.

-Nem, dehogy is – simítok végig az arcán.

-Akkor megyek készülődni – nyom egy gyors csókot az arcomra és már el is megy.

Nem tudom mikor, de bealudtam. Arra keltem, hogy valaki le önt valamivel, mire rögtön felültem és mérgesen körbe néztem. Három maszkos férfi állt az ágyam körül. Mikorra bármit is reagálhattam volna egy hatalmas ütést éreztem, amit a fejemre mértek és újra minden elsötétedett.

Újra vízre keltem, mire idegesen megrázta a fejem. A szemem be volt kötve, én pedig egy székhez kötözve. Próbáltam szabadulni, de a kötél túl szoros volt. Még csak mocorogni sem tudtam.

-Jó reggelt – veszi le a kötőt valaki a szememről.

Bruno, Fred, Albert és Watson álltak előttem, mire össze zavarodva néztem rájuk.

-Mi folyik itt fiúk?

-Új edzés. Hogy tetszik? – kérdi Watson szem forgatva.

-Elég kényelmetlen – mondom, mire Bruno felnevet.

-Hogy szabadulnál ki ebből a helyzetből? Gondolkodj Maya – néz rám Watson.

-Ha volna késem, talán azzal.

-De nincs késed, viszont a szék fából van, azaz...

-Össze törhető – mondom, mire a férfi bólint egy aprót.

Hirtelen hátra vágtam magam, mire a szék eltört és a kötél is meglazult. Gyorsan kioldoztam a kezeimet, majd a lábaimat is.

-Bumm fegyver – mondja Bruno és rám szegezi a pisztolyt. – Térdre ribanc – mélyíti el a hangját, mire mind rá néztünk. – Most, ha elrabolják nem azt fogják neki mondani, hogy térdelj le kis csillag – magyarázza, mire megforgatom a szemeimet és letérdelek.

Bruno elindult felém. A pisztolyt a homlokomnak szegezi, mire felnézek rá. Egy hirtelen mozdulattal kezére ütöttem és kikaptam a pisztolyt a kezéből. Felemeli a kezét és elhátrál.

-Egyre gyorsabb vagy – mondja Watson elégedetten. – Már csak annyi a feladatod, hogy haza érj két órán belül – mondja és egy stoppert dob hozzám.

Kiszaladtam a romos épületből és körbe néztem. Fogalmam sincs, hogy hol vagyunk. Egy erdő mélyén. Kerestem valami nyomot, amin elindulhatok, pont ahogy Watson tanította.

Hát persze a kocsi gumi. Mivel a talaj sáros volt, az tisztán látszott. Elkezdtem szaladni, ahogy csak bírtam.

Mikor kiértem a fő útra lenéztem az órára. Már csak másfél órám van. Ide- oda kapkodtam a fejem és fogalmam sincs, hogy merre kell mennem. Nincs itt tábla, se semmi.

Ecc, pecc, kimehetsz... elkezdtem jobbra futni, mikor is megláttam egy táblát, amin az állt, hogy Washington D.C. nyolc kilométerre van tőlem.

Elkezdtem rohanni ahogy csak a lábam bírtam. Mikor megérkeztem Washingtonba lenéztem az órámra, még van negyedórám. Bele kéne, hogy férjek az időbe. Nem törődtem semmivel csak szaladtam.

Mikor végre megérkeztem lihegve néztem Watsonra, aki a kertbe várt. Mikor meglátott lenyomta a stoppert, én pedig fáradtan a fűre dőltem. A hátamra fordultam és próbáltam levegőhöz jutni.