Egy fiú, ki évtizedekre eltűnik, majd egyszer csak felbukkan a semmiből, s kénytelen folytatni régi életét.
Egy lány, kit mindenki csupán tárgyként kezelt, s a múltja teszi szörnyeteggé.
Különös, hogy egy lány menyire meg tudja változtatni egy fiú...
Five a Nap első sugaraira ébredt, melyek átszűrődtek a fehér függöny résein. Dünnyögve állapította meg magában, hogy ezen a környéken még a fénysugarak is ócskák. A hangosan kattogó falióra hatóraharminckettőt mutatott. Jól tudta, hogy a lány még egy darabig aludni fog, hiszen egész éjszaka dolgozott.
A fiú megállt az ajtóban, s Hopera pillantott, kinek arcát hosszú hajtincsei fedték, kezeit feje mellé szegezte, s motyogott valamit, mely Five számára egy ismertlen nyelven volt. Vett egy mély levegőt, s ekkor hasa nagyot kordúlt, ezzel jelezve, hogy éppen itt az ideje ennie valamit.
Még mindig másnaposan elbotorkált a konyháig, majd kinyitotta hűtőszekrényt, pár darab almán, s egy doboz joghurton kívül semmit sem talált benne. — Remek! — Motyogta el az orra alatt.
Végül arra az elhatározásra jutott, hogy biztosan van a közelben egy bolt vagy afféle, majd gyorsan elmegy reggelit venni. Azt utcára teleportált, s onnan már gyalog folytatta útját. Nem kellett sokat keresgélnie, mikor meglátott egy sarki üzletet.
• • •
Kenyeret, mogyoróvajat, s pillecukrot vett -bár meglepte, hogy egy ilyen lepukkant helyen ezeket mind megkapta-, hogy elkészíthesse kedvenc reggeliét. Fizetett, majd amilyen gyorsan csak tudott visszasietett a házba, hogy még az alvó Hopet találja, és igen, a lány még édesen szundikált.
A fiú mosolyogva nyugtázta magában, hogy így lesz ideje reggelit készítenie, de, hogy ezen miért mosolygott, ő maga sem tudta. Hamar megcsinálta a mogyoróvajas-pillecukros szendvicseket, majd a lány szobájához baktatott, s letette a két tányért az ágy szélére.
Óvatosan végig húzta mutatóujját Hope karján, mire ő csak egy halk nyöszörgést hallatott, a fiú ismét végig simított puha bőrén, s ekkor már lassan nyitogatni kezdte sötétbarna szemeit.
— Hé, ébresztő! — Suttogta kedves hangon, mire a lány feleszmélt, s felült. — Hoztam reggelit. — Ezzel Five az előtte lévőnek nyújtotta a fehér tányért.
— Nekem? — Hope nem volt hozzászokva, hogy bárki is adjon neki bármit, nemhogy az ételét készítse el. Egy alig látható pír szökött fel az arcára, s kissé remegő kezekkel elvette a szendvicset. — Nekem még senki sem csinált reggelit.
— Biztos nagyon jó gyerekkorod lehetett! — Erre a lány csupán egy erőltetett kacajt ejtett meg, bár belül szenvedett, s bár pontosan tudta, hogy a fiú csak egy viccnek szánta, mégis szavai borzasztó emlékeket idézett fel benne arról a napról, mikor a szülei végleg elhagyták. — Most pedig mindent elmondasz!
— Legyen! — Ezzel megpaskolta magamellett az ágyat, így jelezve, hogy Five üljön oda. — Az egész ott kezdődött, hogy a szüleimmel egy nyáritáborba igyekeztünk Kalifornia államba, vagyis csak én hittem, hogy nyáritábor lesz. Ötéves voltam, a szüleim kitettek egy hatalmas épület elé, bekísértek és azt mondták, hogy nemsokára értem jönnek. Nem kellett sok idő rájönni, hogy magamra hagytak, persze mindig is reméltem, hogy egyszer majd haza visznek és szeretni fognak. — A lány arcán egy könnycsepp folyt végig, míg Five csak maga elé meredt. — Elárulok egy titkot, ha senkinek sem mondod el! — A fiú csak bólintott egyet. — Szent Cecília Gimnázium volt az intézmény neve, ahol gyerekként nevelkedtem, amolyan zárda szerűség, de volt benne valami furcsa… Nem volt túl sok diákja, de… de mindenkinek volt valami képessége. Figyeld! — Ezzel megemelte jobb karját, majd koncentrálni kezdett, pár másodperccel később a lány tenyerén narancssárgán izzó szikrák jelentek meg, s így az egész kis helyiséget megvilágítva.
— Azt a… -Five megfogta a lány kezét, melyből már eltűntek a parázsló lángok. — Akkor ezért kellettél az Intézőnek. — Mélyen Hope tekintetébe fúrta szemeit, s temérdek büszkeségen kívül némi félelmet is látott ragyogó íriszében. — Folytasd!
— Mikor a legjobb barátnőm eltűnt, egyszerűen úgy éreztem, hogy engem már semmi sem köt oda, így tizenháromévesen egy szép napon megelégeltem és leléptem. Haza akartam menni Virginiába a szüleimhez, de rettegtem, hogy ők nem akarnak látni. Dallasba mentem, de még kicsi voltam, ekkor egy igen fura, fehér hajú nő munkát ajánlott nekem. Nem volt választásom, el kellett fogadnom. Egy évig csak edzettünk, majd jött a neccesebb része… bérgyilkost csinált belőlem, borzasztó volt, elmenekültem innen is... és most itt vagyok Ottawában és egy sztriptíz bárban dolgozom. De tudod mi a legviccesebb? — A lány megtörölte nedves arcát, míg Five csupán kérdő tekintettel figyelte. — Volt egy férfi, mindig mondogatta nekem, hogy menjek el vele, ő majd segít a képeségem használatában, majdnem minden hónapban jött, persze én mindig nemet mondtam, de így visszagondolva, vele kellett volna mennem. Azt hiszem… Sir Reginald Hargreeves, igen ő volt az.
°☆☆°
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Na, el is jött a kövi rész! Juhu, ha tetszett mindenképp hagyj magad után nyomot! Viszont, jövő héten nyaralni megyek, csak reménykedni tudok, hogy lesz térerő, de ha nem teszek ki részt, hát tudjátok, hogy miért... U.i. Köszönöm a közel 1000 megtekintést!🥰
