Egy fiú, ki évtizedekre eltűnik, majd egyszer csak felbukkan a semmiből, s kénytelen folytatni régi életét.
Egy lány, kit mindenki csupán tárgyként kezelt, s a múltja teszi szörnyeteggé.
Különös, hogy egy lány menyire meg tudja változtatni egy fiú...
Reggel volt, kora reggel, ám ezúttal a Nap első fénysugarait vastag, szürke felhők fedték el, melyek árasztották magukból a kövér vízcseppeket. A levegőben érezni lehetett a tél eljövetelét, a hűs szellő lágyan ringatta a kopár fák ágait, ám Five szobájában szinte izzott a levegő a két fiatal körül.
— Five... — Szólalt meg egy halk, suttogó hang. Hope fejét még mindig a fiú mellkasába fúrta, s egyenletes szívverését hallgatta, bár a lány szemeit lehunyva tartotta, mégis tudta, hogy az alatta fekvő még jócskán az álmok világát járta. — Five! — Hangzott ismét a név, ezúttal sokkal erélyesebben, mire a fiú száját egy halk nyöszörgés hagyta el.
— Igen Hercegnőm? — Elvigyorodott, majd szemeit fáradtan megdörzsölte, ajkait óvatosan Hope homlokára helyezte, s finoman megpuszilta, mely a lányt ismételten egy kellemes borzongás töltötte el.
— Az Intéző üzent valamit. — Hope ujjait a fiú nyakára vezette, s egészen az állkapcsáig végig simította, mitől Five halkan felnyögött, s bármennyire is próbálta titkolni, hogy élvezi, amit a lány tesz vele, Hope mégis meghallotta. — Ma találkoznunk kell Carmichaellel, de fogalmam sincs, hogy ő ki.
— Hogy kivel? — A fiú szemei elkerekedtek, utoljára ezt a nevet három éve hallotta, mikor végzett vele, viszont nem lepte meg, hogy visszatért a halálból, hiszen nem ez lenne az első alkalom. Hope leszállt Fiveról, majd kezeivel megragadta a fiú csuklóját, s felsegítette.
— Öltözzünk fel és menjünk! — Ezzel egy puszit adott Five arcára, majd sietős léptekkel távozott a helyiségből, egyenesen a saját szobája felé. Bezárta maga mögött az ajtót, majd pizsamáját a padlóra hajította, ujjait barnás tincsei közé vezette, ajkait egy meggyötört sóhaj hagyta el.
Feje sajgott, látása kissé homályossá vált, mégsem volt ideje betegeskedni, másodpercek alatt magára kapta az első ruhadarabot, amely keze ügyébe keveredett, s már rohant is vissza a fiúhoz, ki már az ebédlőasztal melletti széken ücsörgött, közben lábaival idegesen dobolt a hideg padlón.
Gondolataiban elmerengve észre sem vette a zaklatott szempárt, mi alig néhány méterre figyelte őt.
— Five! — Hallatszott egy vékony hang, majd a fiú egy kezet érzett meg a hátán, mely lágyan végig simította, kellemes borzongás járta át a testét, szemeit lehunyta, s szinte teljesen belefelejtkezett a lány érintésébe, nem gondolt sem az Intézőre, sem pedig arra, ami még ezután következni fog.
— Indulhatunk? — Five lassan felállt a székből, majd Hope elé lépett, s a lány kósza hajtincseit fülei mögé tűrte, majd arcát tenyerei közé vette, s csupán gyönyörködve elveszett a már-már fekete szemeiben.
Ujjait Hope csuklójára fűzte, s ismételten megjelent a vakító kék fény, majd pillanatokkal később már mindketten feszülten meredtek a Bizottság főépületének hatalmas kapujára, az eső még mindig szűnni nem akaróan záporzott az égben magasló felhőkből, ezzel ismételten eláztatva a két fiatalt.
Five egyik kezével megmarkolta a mellette álló lány vékony ujjait, míg a másikat a kilincsre helyezte, s benyitott, majd Hopeot maga után húzva, lépett be az előcsarnokba, hol most nagy volt a délelőtti nyüzsgés.
• • •
Bizonytalan léptekkel indultak fel a lépcsőn, mely egyenesen az Intéző irodája felé vezette őket. Five ujjait erőteljesen az ajtónak ütötte, majd néhány pillanattal később már a fehér hajú nővel álltak szemben.
— Na végre, hogy megérkeztetek! — Csapta össze tenyereit. — De ne is vesztegessük az időnket Carmichael már nagyon vár benneteket. — Ezzel megragadta a két fiatal vállát, s maga előtt tolva egy előadóteremhez vezette őket, hol piros egyenruhába öltözött férfiak ücsörögtek a székeken, arcukat maszk fedte, így sem Five, sem pedig Hope nem ismerhette fel őket.
Az Intéző elengedte vállaikat, s már távozott is, hiszen nem az ő feladata volt a terv részleteinek ismertetése. A két fiatal még mindig a terem előtt ácsorgott, így senki sem vehette észre őket.
A lány vett egy mély lélegzetet, majd szemeit lehunyva indult volna el, ha Five el nem kapja a karját, s magával szembe nem fordítja.
— Még meg sem köszöntem. — Finoman Hope ázott fürtjeibe túrt, majd arcát a lány nyakába temette. — Köszönöm, hogy segítesz nekem! Nélküled biztos nem menne! — Hope nem felelt, csupán kezei közé vette a fiú fejét, s elmerengett smaragdzöld szemeiben, melyekbe most félelemet, kételyt, s megbánást látott.
A lány régen úgy vélte, hogy Five képtelen aggódni bármi miatt is, ám ahogy egyre jobban megismerte, rájött egy olyan oldalára is, melyet csupán neki fedett fel, s mely még testvérei előtt is rejtély maradt.
°☆☆°
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
