Egy fiú, ki évtizedekre eltűnik, majd egyszer csak felbukkan a semmiből, s kénytelen folytatni régi életét.
Egy lány, kit mindenki csupán tárgyként kezelt, s a múltja teszi szörnyeteggé.
Különös, hogy egy lány menyire meg tudja változtatni egy fiú...
...Kinyitotta az első oldalon, majd olvasni kezdett...
2012. szeptember 18.
Ma tudomást szereztem egy ifjú hölgyről, kinek képessége igen erős, s úgy vélem nagy hasznát vehetném az Esernyő Akadémia csapatában. Elhatározásra jutottam, még az éjszaka folyamán felkeresem a Szent Cecília Gimnáziumot, hol ez a lány él.
2013. július 8.
Lassan egy éve minden hónapban felkeresem Hope Korinna Smithet, sajnálatos módon többszöri felkérésre sem hajlandó velem az akadémiára utazni. Így képességének eredetére sem tudok választ találni.
2015. március 20.
Még mindig semmi. A havonta egyszeri látogatást csupán évi kettőre csökkentettem. Bár úgy vélem, jó akadémiás válhatott volna belőle, mégis úgy gondolom hiányával nem ártott az Esernyő Akadémiának.
Olvasta fel Hope a sorokat, arcáról csalódottság tükröződött, bár semmi áron nem szeretett volna csatlakozni Reginald csapatához, nem estek jól neki a férfi szavai, hiszen egész gyerekkorában elnyomták, s semmibe vették.
— Nincs értelme ezeket olvasni! — Five kikapta a lány kezében lévő naplót, majd becsukta, s az íróasztalra hajította, látva a keserűséget barna szemeiben. — Megéheztem. Jössz ebédelni? Meghívlak!
— Mi? — Rázta meg Hope a fejét ezzel rendezve gondolatait. — Persze, mehetünk! — Erőltetett ajkaira egy hazug mosolyt. — Teleportálunk? — Kérdezte félénken, mire a fiú kezét nyújtotta, mit ő azonnal meg is ragadott.
A lány csillogó szemekkel figyelte Fiveot, ahogy koncentrálni próbál, bár látszott rajta, hogy valamin nagyon töri a fejét, ám egyszer csak egy mindent beborító kék fény, majd egy szűk, piszkos mosdóban találták magukat.
— Itt is vagyunk! — Jelentette ki Five, s pár lépést hátrált, mivel a kis helyiségben szinte már egymás levegőjét szívták, s csupán néhány centiméter választotta el őket. — Hé, rendelnél valamit enni kettőnknek? Nemsokára én is megyek, csak megígértem valakinek, hogy felhívom.
— Oh, rendben! — Ezzel Hope kisietett a mosdóból, magára hagyva a fiút. Leült egy asztalhoz, s míg a felszolgálóra várt, az ablakon túloldali utcát kémlelte, békés volt, itt-ott pár autó, ám úgy összeségében egy lélek sem járt, a fánkozóban is csupán néhány ember ücsörgött, úgyszintén rendeléseikre várva.
— Jó napot! Mit hozhatok? — Kérdezte egy kedves, mosolygós, fiatal hölgy. Vizes kezét a kötényébe törölte, majd zsebéhez kapott, melyben egy tollat, s egy jegyzetfüzetet tartott.
— Jó napot! — Köszönt vissza Hope. — Két csokis fánkot. — Míg a pincérnő a sárgás lapokra véste a rendelést, addig a lány azon töprengett, hogy Five vajon mit szokott inni. — Legyen még egy kávé, feketén. — Végül erre esett választás. A nő hátra sietett, majd pár perccel később meghozta az ételeket. — Köszönöm! — Ekkor a fiú jelent meg, majd a lány mellé huppant.
— Elintéztem! — Mosolygott büszkén, ebben a pillanatban mobiltelefonja megrezdült, gyorsan előkapta pulóvere zsebéből, majd egy pillantást vetett a névre, s azonnal ki is nyomta a hívást. Idegesen letette a készüléket az asztalra, majd az egyik fánk után nyúlt.
— Ki volt az? — Kérdezte a lány, s tekintetét Fivera emelte, ekkor tűnt fel neki egy apró repedés a fiú száján, mely reggel még nem volt ott, Hope bár nem tudta, hogy pontosan mi is történt az elmúlt negyed órában, ám sejtette, hogy nem telefonálni volt.
— Csak Diego, az egyik bátyám. — Felelte Five, majd kávéjába kortyolt. — Írtam neki, hogy hívjon fel, ha ráér, viszont nem sejtettem, hogy ennyire gyors lesz, de nem baj, majd otthon beszélek vele. — Ezután már egyikőjük sem érezte úgy, hogy megkellene szólalnia. A fiú fizetett, s ismét az akadémia felé vették az irányt, ezúttal gyalog.
• • •
Beérve a hatalmas épületbe a testvérek mind a nappaliban üldögéltek, s valamin nagyon nevettek, Fiveékat észre sem véve folytatták tovább a társalgást.
— Sziasztok! — Köszönt a fiú, mire minden szempár rá szegeződött, ám ő ezzel nem is foglalkozva indult volna fel az emeletre, viszont nővére megállította.
— Várjatok! — Állt fel Allison a kanapéról, s erre mondatára Hope is megfordult, s a nőre pillantott. — Még nem is tudunk rólad semmit. — Címezte ezt egyértelműen a lánynak. — Nincs kedved mesélni valamit magadról?
— Nem is tudom. — Hope kissé zavartan ácsorgott, nem szokott hozzá az e fajta kedvességhez, hiszen neki sosem volt igazi családja, s munkahelyén a megannyi alkoholtól mámorul férfinak estébe sem jutott volna ilyet kérdeznie. — Talán haza kellene mennem. — Vakarta meg idegesen a tarkóját.
— Vagy maradhatnál estére! — Ajánlotta fel Five, közben komoly tekintetével a lányt pásztázta. — Hacsak nincs jobb dolgod ennél. — Lépett közelebb Hopehoz.
— Igen, maradj! — Siettet a lány elé Klaus, kin Allison egyik szoknyáján kívül nem volt más. — Mindig szívesen látjuk Five szíve választóját. — Ezzel egy hosszú ölelésre vonta Hopeot.
— Ő nem a barátnőm! — Forgatta meg a fiú szemeit. — Gyere! — Azzal ismét kezét nyújtotta, s már Ben szobájában találták magukat. — Itt alhatsz! Ha pedig szükséged van ruhákra, felőlem a lakásodra is teleportálhatunk. — Five hangja hűvös, s komor volt, látszott, hogy valami nagyon zavarja, s ezt Hope képtelen volt nem magára venni.
— De tényleg csak akkor maradok, ha senkit sem zavarok! — Hope körbenézett a szobában, majd megállt Fiveval szemben, közben zavartságában pulóvere ujját gyűrögette.
— Kétlem, hogy itt bárkit is zavarnál. A családom nagyon befogadó. — A fiú a polchoz lépett, majd levett egy könyvet. — Eléggé intelligensnek tűnsz, ezt olvasd el, szerintem élveznéd. — Ezzel megforgatta ujjai közt a tárgyat, s lány kezeibe nyomta. — Egy óra múlva hazaviszlek, hogy össze tudj csomagolni. — Befejezve mondandóját, már sietett is ki a helyiségből.
— Köszönöm! — Suttogta Hope, bár ezt már senki sem hallhatta...
°☆☆°
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
