Egy fiú, ki évtizedekre eltűnik, majd egyszer csak felbukkan a semmiből, s kénytelen folytatni régi életét.
Egy lány, kit mindenki csupán tárgyként kezelt, s a múltja teszi szörnyeteggé.
Különös, hogy egy lány menyire meg tudja változtatni egy fiú...
Hope éppen Ben szobájába az ágyon elterülve lapozgatta a Five által kiválasztott könyvet, mely teljesen rabul ejtette a huszadik századi feltalálókról szóló olvasmány, észre sem véve a fiú megérkeztét, ki most csupán az ajtófélfának dőlve figyelte a lány rendezetlen fürtjeit, majd torkát megköszörülve sikerült kizökkentenie Hopeot a fantáziálásából.
— Jézusom! Megijesztettél. — Felpattant az ágyról, majd kezét a fiú felé nyújtotta, mint, aki már előre tudja, hogy mi fog következni ezután, pedig csupán annyira élvezte a térugrás. Azon álmodozva, hogyha neki olyan képessége lenne, mint Fivenak, mit tenne.
— Mehetünk? — Tette fel a kérdését, ám választ sem várva teleportált a lány lakására. Míg Hope fekete hátizsákjába hajtogatta ruháit, addig ő fáradtan levágódott a kanapéra. — Tetszett a könyv? — Kiáltott át a másik helyiségbe.
— Igen, nagyon izgalmas. — Felelt a lány, hangja végül elhalkult, majd csendben folytatta tovább a pakolást, s közben azon töprengett, hogy Five mit is csinálhatott, míg ő a fánkozóban üldögélt.
— Ennek örülök! -Lépett be a szobába. — Még tőlem kapta régen az egyik testvérem. — Ekkor már teljesen bement, s az ágyon foglalt helyet, lábait feltette a takaróra, s innen folytatta tovább a lány kémlelését, ki a szőnyegen ülve hajtogatta ruháit. — Nagyon csendes vagy ma!
— Én mindig ilyen vagyok, csendes... — Javította ki Hope, fel sem nézve a fekete ruhák rengetege közül. — Csak még nem ismersz. — Vette egy mély levegőt, melyet azonnal ki is fújt.
Fél órányi ruhaválogatás után sikerült a lánynak a szükséges ruhadarabokat bepakolnia, majd visszasétáltak az akadémiára, a Nap sugarai kellemesen a két fiatal bőrét cirógatták ezekben a késő délutáni órákban.
Visszaérve ezúttal senkit sem találtak otthon, bár ennek Five meglehetősen örült, hiszen így testvérei megkímélték őt a rengetek kérdés halmától.
— Nemsokára vacsora. — Jelentette ki a fiú, majd a szekrény mellé helyezte a táskát, melyet egészen eddig ő vitt. — Addig viszont foglald el magad valamivel! — Ezzel már indult is volna ki Ben szobájából, ám Hope elkapta a karját.
— Várj! El akarom olvasni apád naplóit, azokat, amiket rólam írt! — Hangja komoly volt, bár tudta, hogy nincs értelme, s csak feleslegesen törné apró darabokra lelkét a halott férfi szavai, mégis remélte, hogy abból választ kaphat képességének eredetére.
A fiú elteleportál az apja irodájába, s három piros naplóval a kezében jelent meg ismét, melyeket átnyújtott a lánynak, bár nem szívesen, hiszen már jól ismerte Reginald kegyetlenségét. — Tessék! Kétlem, hogy lenne valami haszna, de te tudod! — Mondta, majd megrántotta vállát.
— Nincs kedved segíteni? — Kérdezte, s közben az egyik füzetet a fiú felé nyújtotta. — Vagy, ha jobb dolgod van, felőlem... — Nem tudta befejezni, mivel Five félbe szakította.
— Nem, segítek! — A fiú egy mosolyt erőltetett ajkára, majd egy fotelbe huppant az ablak előtt. Régen érezte utoljára, hogy valakinek szükségen van a segítségére. Mindig keresett valamit, melybe beleárthatta magát, viszont a világ vége megakadályozása óta semmi sem kötötte le a figyelmét, talán Klausnak igaza volt, s az az ő „drogja”.
Egyszer csak egy halk kopogást hallottak mag az ajtó túloldaláról, mely teljesen kizökkentette őket a betűk rengetegéből, majd Allison lépett be a helyiségbe. — Kész van a vacsora, lejöttök enni? — Hangja lágy, s megnyugtató volt, arcára mosolyt húzott, s így figyelte Hopeot.
— Én nem vagyok éhes. Köszönöm! — Felelte a lány, mire Five csupán bele egyezően bólintott, Allison csak sóhajtott, majd maga mögött bezárva az ajtót, baktatott az ebédlőbe, feltűnt neki, hogy öccse az elmúlt időben egyre zárkózottabbá vált, napközbe saját szobájában kuksol, s van, hogy egész éjszakára nyoma veszik, majd reggel részegen tér haza. Nagyon remélte, hogy az újonnan érkezett lány megváltoztatja életét.
— Későre jár. Ideje aludni, neked is! — Pillantott Five a telefonjára, majd vissza a lányra. — Jó éjt!
— Csak... -Kiáltott utána Hope, mire a fiú megfordult, így pont a lánnyal volt szemben. — Köszönöm, hogy segítesz és, hogy itt maradhatok estére!
— Legutóbb te is megengedted, hogy nálad aludjak, én csak viszonzom. — Ezzel tett pár lépést Hope felé, majd egy puszit adott a homlokára, bár ő maga sem értette, hogy mért tette, csupán megtette.
• • •
Ottawára teljes sötétség köszöntött, az ég beborult, így még a Hold fénye sem világította meg a szobák fehér falait. A lány álmatlanul forgolódott az ágyban. Mobiltelefonján az óra már fél kettőt mutatott, ’ilyenkor még nem is szoktam aludni’ jegyezte meg magában, majd eszébe villant, hogy mivel is tölthetné el szabad perceit.
Felállt, s Reginald irodája felé vette az irányt, hogy elolvashassa a Fiveról szóló irományokat, lábujjhegyen settenkedett be a helyiségbe, majd rögtön keresni kezdte.
— Nagy gáz van Diego! — Magyarázta a fiú bátyjának, mit a férfi csupán értetlen tekintetével díjazott. — A lány, akit ma idehoztam, az Intézőnek dolgozott, és az emberei már keresik. Mikor elmentünk ebédelni, sikeresen megtalált az a rettenetes nő.
— Mi? De én azt hittem elintéztük! — Járkált fel-alá. — Akkor ezért akartad, hogy ma itt maradjon. Jó, próbáld meg minél tovább itt tartani! — Ekkor meghallotta a két férfi hangot a nappaliból kiszűrődni, bár azt nem értette, hogy miről társalognak, azt mégis megállapította magában, hogy Fivenak igazán kellemes a hangja.
°☆☆°
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
