Egy tönkretett gyermeki lélek (TUA fanfiction) /Befejezett/

Prológus

~11 évvel korábban~
2011. június 15.-e

Egy aprócska, kis lány ült az autó hátsó ülésén, alig múlt öt éves. Barna, szinte már fekete szemeiben ragyogott az izgalom. Lába nem ért el a kocsi padlójáig, így levegőben lóbálta őket. Szandálját néha-néha összeütötte unalmában, hátha így majd gyorsabban repül az idő.

A lányka szülei ideges pillantásokat vetettek gyermekükre, Hopera. A kis család egy poros földúton haladtak végig, körülötte mindenfelé szántóföldek, a kislányt az újfajta látvány egyenesen sokkolta, hiszen a nagyvárosban, hol ő lakott, ilyet még sosem látott.

A forró, nyári napsugarak arcára tűztek, s ezzel felhevítve fehér bőrét. Hogy csillapítsa az autóban terjengő hőt, résnyire lehúzta az ablakot. A beáramló szellő gyengéden belekapott a vállig érő, karamellbarna hajába, ezzel fürtjeit az arcába fújva. Felkacagott, majd egy gyors mozdulattal helyére söpörte tincseit.

Egy idő után a magasban lebegő bárányfelhőket kezdte nézegetni, vidáman állapította meg magában, hogy egyiknek-másiknak igencsak vicces alakja van.

Az autó durván ringatózott az egyenetlen úton. A kis lány anyukája, pontosabban Mary, zavartan figyelte egyetlen gyermekét, ahogy cseresznyés egyberuhájában, nagy mosollyal az ajkain várja már a neki megígért „táborozást". A szülők kénytelenek voltak hazudni lányuknak.

Pár órányi kocsikázás után meg is érkeztek, távol minden város zajától, a nagy tömegtől, csupán egy hatalmas, fehér épület díszelgett a semmi közepén, körülötte idős fenyőfák itt-ott elszórva. Az építményhez egy óriási, füves bírtok társult, pont ideális környezet egy gyermek tábornak, ám a fekete kerítés mentén fegyveres férfiak álltak, komoran meredve maguk elé.

Hope, amint meglátta -a szinte már várnak nevezhető épületet-, álla szó szerint leesett. Átszorította az ölében tartott rózsaszín sörényű plüss unikornisát, melyet a harmadik születésnapjára kapott, mikor meglátta, egyből ujjongani kezdett. A játékot egy icipici csillag díszitette, így hát az unikornis neve is Csillag lett.

Mindhárman kiszálltak az autóból, majd a vár felé vették az irányt. Beérve egy komoly tekintetű, szemüveges hölgy fogadta őket. Őszülő haja egy tökéletes kontyba volt összefogva, csíkos ingjét egy címerrel ellátott nyakkendő tarkította. Ajkai vörösre mázolva, szemhéján némi festék.

— Mr. Smith és Mrs. Smith? — Kérdezte az idős nő a kezében tartott, fekete mappára pillantva, majd tekintetét a két felnőttre emelte, mire a férfi csak bólintott. — Hmm... Akkor te vagy a kis Hope Korinna Smith. — Közelebb lépett a szülei mögött megbúvó kis lányhoz, aki csak nagyot nyelt, a nő hideg és dermesztő hangjától még a levegő is tüdejébe szorult. — Julia Rhys vagyok! De szólíts csak Rhys néninek! — Intézte szavait még mindig Hopehoz. -Most pedig szeretnék kicsit beszélgetni a szüleiddel. — Intett két fiatalabb lánynak, mindegyiken fekete szoknya, fehér ing, s címerrel ellátott nyakkendő, kivezették a hátsó, hatalmas udvarra, hol a gyerekek nevetgélve játszottak a puha, zöld pázsiton, Hopenak nem kellett, elfelejtkezve szüleiről, az ismeretlen nőről és az új környezetről, pillanatok alatt barátságot kötött egy szőke hajú, kékszemű, vele egykorú lánykával. — Nyugodjanak meg, gyermekük jó kezekben van nálunk! — Magyarázta a hölgy az irodájában ücsörgő két felnőttnek. — Itt megtanulhatja használni az erőt, mely benne lakozik.

— Tudjuk, csak Kalifornia nagyon messze van az otthonától. — Mary idegesen gyűrögette ruhája szélét. Belegondolt abba, hogy talán lányát évekig nem láthatja viszont, ebben a pillanatban rossz embernek, s még rosszabb anyának érezte magát, gyermekét magára hagyni egy ismeretlen államban, ismeretlen emberek között, egy olyan iskolában, mely évekre az otthona lesz.