Egy fiú, ki évtizedekre eltűnik, majd egyszer csak felbukkan a semmiből, s kénytelen folytatni régi életét.
Egy lány, kit mindenki csupán tárgyként kezelt, s a múltja teszi szörnyeteggé.
Különös, hogy egy lány menyire meg tudja változtatni egy fiú...
Hope izgatottan helyezte ujjait az új házának kilincsére, pontosabban a Fiveval közös házuk volt, ami azt jelentette, hogy most megkezdik közös életüket, úgy igazán.
A fiú hátulról ölelte át menyasszonyát, mindennél boldogabb volt, bár mindketten pontosan tudták, hogy ezután már semmi sem lehet a régi.
Kanadát elhagyva inkább Kaliforniát választották új otthonukká, ám ennek ára volt, kénytelenek voltak elengedni a Hargreeves családot.
— Be is megyünk, vagy itt fogunk kint ácsorogni egésznap? — Kérdezte Five, miközben még mindig szorosan ölelte magához az előtte álldogáló lányt.
Arcán egy levakarhatatlan vigyorral figyelte Hope minden egyes mozdulatát. Az évek alatt, melyeket a világ vége után töltött, sosem gondolta volna, hogy neki is lehetősége lesz egy normális életre, családra, ami a családja, s boldogságra.
— Mehetünk! — Ezzel Hope benyitott a bejáratiajtón, mely egyenesen egy tágas, fehér előszobába vezette őket. A lakásban rengeteg ablak volt, így minden helyiséget átjárták a Nap fényes sugarai. A lány arcán egy könnycsepp folyt végig, mely végül a szürkés márvány padlóra hullott.
— Hé, ne sírt! — Five hüvelyujjával megtörölte az előtte álló lány nedves szemeit, majd arcát Hope barna tincsei közé temette, karját átfűzte a derekán, s egy elégedett sóhaj hagyta el ajkait, tudva, hogy már semmi sem szakíthatja el őket egymástól.
— Tudod; csinálhatnánk valami érdekesebbet is! — Suttogta vigyorogva a fiú fülébe, majd apró kezeivel kigombolta Five ingjének legfelső gombját, s végigsimított ujjaival mellkasán.
— Mármint mire gondolsz Szépségem? — E mondattal egyidőben felkapta Hopeot, majd a falnak szorította, belemarkolt fenekébe, ajkaik egymásba forrtak, mintha soha sem akarnák, hogy vége legyen ennek a csóknak.
Five elsétált az ölében tartott lánnyal a hálószobáig, s az ajtót bezárva maga mögött, ledöntötte az ágyra...
• • •
A Nap már jócskán a horizont vonalát súrolta, s narancssárgásra festette maga után az eget. Bár már esteledett, a városban még mindig nagy volt a nyüzsgés, talán pont ilyenkor kelt életre igazán.
Hope kint ücsörgött a hatalmas ház verandáján található fotelben, s tekintetét elvesztve a távolban magasodó hegyeken.
Kizárt mindent, csupán a szelíd bárányfelhőket, a messzi Hollywood feliratot, s azt, ahogyan a medence vize visszatükrözi az utolsó sugarakat. Nem gondolt semmire, csak élvezni akarta végre az életet, a közös életét Fiveval.
— Hát te mit csinálsz ide kint egyedül? — Ekkor a fiú jelent meg, ám mielőtt válaszolhatott volna Hope, megragadta a lány kezét, s vállánál fogva hátára fektette, majd ő is mellé feküdt, fejét Hope hasára hajtva figyelte a naplementét.
— Szerinted Allisonék meglesznek nélkülünk? — A lány ujjait Five -immáron hosszabb- fürtjeibe vezette. — Kicsit bűntudatom van, hogy otthagytuk őket. — Egy mosolyt erőltetett ajkaira, borzasztóan bántotta, hogy így elhagyták azt a családot, kik közel négy éve oly kedvesen befogadták, s nem csak ez volt...
Az Intéző, igaz bá megígérte, hogy ha végeznek az Amerikai Egyesült Államok elnökével, többet nem keresi őket, s az is igaz, hogy azóta nem is látták, mégsem ő volt a legmegbízhatóbb személy. Még mindig ott élt mindkettőjükben a félelem, hogy ismét felbukkan, s újra keservessé teszi mindennapjaikat.
— Figyelj a testvéreim boldogulni fognak nélkülünk is, és amúgy is, az, hogy elköltöztünk; nem azt jelenti, hogy soha többé nem látjuk őket. Meg az is biztos, hogy én nem megyek vissza Kanadába, már hozzászoktam az itteni klímához. — Kezeit a magasba tartotta, hogy jobban érhesse a meleg szellő, majd elmosolyodott, mellyel sikerült Hope ajkára is egy őszinte görbét csalnia. — Csak ígérd meg, hogy örökké mellettem maradsz, és szeretni fogsz!
— Örökké! — Lágy hangjából kivehető volt a remény, a remény, hogy innentől kezdve boldog életük lehet, ám nagyobbat talán nem is tévedhetett volna... még annyi, de annyi keserűség várt rájuk, mellyel szembe kellett nézniük.
Keserűség, mit egy bizonyos „Bizottság" nevű szervezet fog okozni, ám egyvalami örök marad... Ők ketten!
°☆Vége☆°
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Huh, hát hol kezdjem?
Sok dolog történt a könyvben, és sok hónapnyi éjszakát vett el a megírása, de soha sem bántam meg.
Tényleg nagyon jó érzés volt látni, hogy van akinek tetszik, amit írtam, a sok csillagozás és komment szebbé tette a napjaimat.
Viszont; rengeteg idő volt mire megírtam egy fejezetet, publikáltam, néha hajnalokba nyúlt az idő, amíg ezekkel a részekkel dolgoztam, és hát még én is iskolába járok, ami rengeteg időmet emészti fel, ennek ellenére az írást képtelen lennék abbahagyni.
Sokat gondolkodtam; mi is lenne a legjobb megoldás, végül arra jutottam, hogy nyáriszünet előtt biztos, hogy nem fogok tudni elkezdeni egy új fanfiction-t, pedig már tudom miről fog szólni, a szereplő is megvannak, a könyvborítóját már hónapokkal ezelőtt élkészítettem, de időm tényleg nagyon kevés van, és összecsapni semmiképp nem szeretném.
Szóval nyáron majd találkozunk egy új történeteben, ami ezúttal Aidan-ről fog szólni.
