Egy tönkretett gyermeki lélek (TUA fanfiction) /Befejezett/

II. Chapter 32

Az Intéző csupán intett egyet a levegőben a két fiatal után, bár ők ezt már nem láthatták, majd önelégülten felsóhajtott élvezve, hogy zsarolással mindenkit képes irányítani.

— Hé, várj már meg! — Kiáltotta Five a lány után, ki időközben már kiért az udvarra, s vadul lépkedett előre a köves úton elterülő pocsolyák közt, miközben haját, s ruháját az eső áztatta, mégsem volt képes válaszolni a fiúnak, még rá sem pillantott.

Talán titkon haragudott rá, amiért meg tudták vele zsarolni, s miatta került ilyen helyzetbe. Ezen töprengett, bár a szíve mélyén tudta, hogy Five az egészről semmit sem tehet, s inkább teszi meg ezt, mintsem holtan kelljen látnia azt a fiút, aki megmutatta neki, hogy hogyan is kell élni, vigyázott rá, s képes volt feltétel nélkül szeretni.

Ekkor egy erős kezet érzett meg a vállán, mely magával szembe fordította, Five volt az, fekete fürtjeiből szinte patakokban ömlött az esővíz, pulóverje, s nadrágja teljesen elázott, akárcsak a lánynak.

A fiú rántott egyet Hopeon, majd szorosan magához ölelte, legszívesebben azt mondta volna, hogy „Nem kell ezt tenned! Menj haza és felejts el!”. Ám ezt mégsem mondhatta, hiszen ha ezt nem teljesítik, akkor ő meghal, s ezt még a legkevésbé sem akarta... még nem.

Bár már sokat élt, mégis annyi mindent meg akart valósítani ebben az életben. S pontosan tudta, hogy Hope nem lenne képes azzal teherrel élni, hogy miatta halt meg, összetört volna... még jobban.

— Sajnálom! — Hallatszódott Five elhalkuló hangja, szemeit marták a sós könnyek, bár ezt a szakadó eső teljesen elfedte. Vizes ruháival teljesen hozzásimult a lány testéhez, mire Hope átfonta karjait a fiú nyaka körül.

— Nem te tehetsz róla! — Suttogta a fülébe, majd egy hamis mosolyt erőltetett arcára, ajkait Five hideg, ázott bőrére helyezte, s megpuszilta, mitől a fiú kissé megnyugodott, lazított kezein, mit Hope derekán pihentetett. — Menjünk haza csomagolni! — Szólalt meg a lány, miután elváltak egymástól, mire Five bólintott, ujjait vizes fürtjei közé vezette, majd hajába túrva eltávolította tincseit, melyek arcába lógtak.

Megragadta Hope kezét, s másodpercekkel később már a lány lakásának ajtaja előtt ácsorogtak. — Mit fogsz mondani a testvéreidnek? — Emelete tekintetét a fiúra, miközben táskájában kutatott kulcsai után.

— Még nem tudom. Nem is biztos, hogy észre vennék, ha lelépnék három napra. — Felnevetett, mintha nem is érdekelné családja, ám Hope pontosan tudta, hogy a fiú folyton megjátssza magát, óvatosan
végigsimított karján, ezzel tudatva, hogy ő mindig ott lesz neki. — Pakolj össze, két óra múlva itt vagyok érted! — Ezzel megpuszilta a lány arcát, s már ott sem volt.

Hope nagyot sóhajtott, majd beljebb lépett az üres lakásban, csend volt... fojtogató csend, s magány.

A lány bár teljesen hozzászokott az egyedülléthez, mégis most rettegett, azt kívánta, hogy Five most vele lehessen, szorosan magához ölje, s mély, rekedt hangját hallhassa, ám tudta, hogy ez most nem lehetséges.

Lerúgta magáról vizes cipőjét, majd a hálószobába sietett, az ágy alól előhúzott egy sporttáskát, s a szekrényhez lépve vadul dobálta a táskába ruháit.

Ekkor megakadt valamin a tekintete, egy fegyver volt az, melyet már rég nem használt, mégis sötét árnyékot húzott a múltjában, az első célpontját ezzel a fegyverrel ölte meg, majd a másodikat is és így tovább.

Nem akart rá emlékezni, nem is akarta látni, mégis úgy gondolta; még hasznára válhat. Elrejtette táskája egy kisebb, külön részébe, s gondosan becipzározta, hogy erről csak is ő tudhasson.

Mikor végzett a bepakolással, sporttáskáját a földre hajította, s a fürdőszoba felé vette útját. Lerángatta magáról vizes ruhadarabjait. A zuhany alatt állva csupán figyelte a lehulló vízcseppeket, s a forró gőzt, ahogyan elhomályosítja a helyiséget.

• • •

Elzárta a csapot, majd magára tekerte törölközőjét, s már igyekezett volna vissza a hálószobába, mikor meglátott valakit a nappaliban lévő kanapén elterülve, kezében egy magazint lapozgatva, az arcát ugyan nem látta, mégis már lábairól felismerte.

— Five! — Csillantak fel a lány szemei, mikor meglátta a fiút, ki elemelte tekintete elől a magazint, majd végigmérte Hopeot, kit csupán egyetlen törölköző fedett el.

— Látom pont jókor jöttem! — Húzott egy perverz vigyort ajkára, felállt, s elindult a lány felé, ám Hope megrázta a fejéz, majd elsétált szobájáig, s magára zárta az ajtót. — Végig nézhetem, ahogy felöltözöl? — Kérdezte mosolyogva.

— Nem! — Hallatszódott a határozott válasz bentről, mire Five arcáról lehervadt a vigyor, s egy gúnyos fintor vette át a helyét.

Pár perc után Hope jelent meg a nappaliban, vállán a sporttáskája, melynek száját feszülten markolászta tenyereiben. A fiú közelebb lépett, majd a táskát elvéve indult a lépcsőházba, mire a lány egyből követett, s ujjaikat összekulcsolva sétáltak tovább.

Teljes csend volt, egyikük sem érezte úgy, hogy meg kellene szólalnia, csupán egymás társasagát élvezték. A ház elé érve egy autó parkolt, Five kocsija volt, letette a lány táskáját, majd mindketten beültek, s a megadott címre hajtottak.

A hatalmas épület előtt rengeteg autó parkolt, mely a lányt kissé feszélyezte, ám nem volt választása. Bementek, s a recepción be is jelentkeztek, Five végignézett a hallban, s egy-két ismerős embert vélt felfedezni, s ebből már tudta, hogy ők velük fognak dolgozni Kennedy megölésén. A két fiatal pont két egymás melletti szobát kapott az ötödik emeleten.

— Jó éjt! — Suttogta Hope a fiú fülébe, majd választ nem is várva nyitott be az ajtón, Fiveot ezzel magára hagyva a vörös szőnyeggel fedett folyosón, a fiú felsóhajtott, majd ő is követte a lány példáját, s a szobájába sietett, majd levágta magát az ágyra.

°☆☆°