Egy fiú, ki évtizedekre eltűnik, majd egyszer csak felbukkan a semmiből, s kénytelen folytatni régi életét.
Egy lány, kit mindenki csupán tárgyként kezelt, s a múltja teszi szörnyeteggé.
Különös, hogy egy lány menyire meg tudja változtatni egy fiú...
Hope éppen szobájában -mely igazság szerint Bené volt- kutatott. Kutatott mobiltelefonja után, nem értette, hogy a készülék hogyan tűnhetett el egyik pillanatról a másikra, hiszen reggelinél még kezeiben tartotta.
Idegesen hajába túrt, majd kifújta tüdejében tartott levegőt, egyik kezét csípőjére helyezte, míg a másikkal dühös arcvonásait próbálta elleplezni.
Mindig is fel tudták húzni az idegeit az élet apró kellemetlenségei, mint egy telefon eltűnése, melyet aztán több órányi párna felforgatást, kitartó keresgélés követ, s mindennek semmi haszna...
-Minden rendben? -Lépett be Five a helyiségbe, majd körbe nézve megpillantotta a feldúlt ágyat, s a még inkább feldúl Hopeot. -Mi történt?
Nem találom a kurva telefonom. -Felelte a lány, majd egy gúnyos vigyort húzva ajkára, karba tett kezekkel levágódott az ágyára, melynek következtében kósza hajtincsei szemébe hullottak. -Elmegyünk sétálni? Már eléggé ideges vagyok, szóval ki kell szellőztetnem a fejem.
— Most nem jó! Beszélnem kell Klausszal és Diegoval. — Five leült a lány mellé, majd elseperte zavaró fürtjeit, melytől Hope arca azonnal meglágyult. — Szívesen mennék de ez most fontos. Te pedig ne kószálj egyedül az utakon! — Adta ki utasítását a fiú.
— Legyen! — Hope megforgatta sötétbarna, már-már fekete szemeit, s lábát Five ölébe téve feküdt el az ágyon, melytől a fiú kissé felnevetett, majd végig vezette ujjait Hope combján.
— Most már tényleg indulnom kell! — Five közelebb hajolt a lány arcához, s csókot lehelt ajkára. — Este még találkozunk! Addig nyugodtan foglald el magad valamivel, de fontos, hogy ne menj egyedül sehová!
— Mondtam, hogy rendben! — Hope kiöltötte nyelvét a fiú felé. Five erre a cselekedetre szintúgy smaragd szemeit forgatta, majd lassú léptekkel elhagyta a szobát. Egyenesen a belvárosi könyvtárba igyekezett, hol két bátyjával találkozott.
’Meg tudom magam védeni’ -gondolta magában a lány, ezzel felkelt, majd ruháját megigazítva az ablakpárkányhoz lépett. A lehető legnagyobb csendben elfordította az ablakon lévő zárat, s felhúzta az ablaküveget.
Ben szobája a második emeleten volt, ám Hopenak nem okozott gondod, hogy könnyedén kimásszon rajta. Átemelte mindkét lábát az ablakpárkányon, s már csupán két karjával kapaszkodva tartotta teljes testsúlyát.
Lábaival kapálózni kezdett, míg egy biztos pontot nem talált, melyre ráállhat. Mikor sikeresen megtámaszkodott, a talajra pillantott, miről úgy vélte: nincs olyan távol, hogy ne ugorhasson le, s ne sérüljön meg.
Így hát óvatosan lazított ujjai szorításán, majd lábaival is elrugaszkodott. Mikor a földre érkezett, teste még gurult néhány métert az egyenetlen, füves talajon, végül megállva hasára feküdt, majd egy fájdalmas sóhaj hagyta el ajkát.
Elszámolta magát, s a landolás nem úgy sikerült, ahogyan ő azt eltervezte, ám ez őt nem állíthatta meg. Feltápászkodott, majd leporolta blúzát. ’Nem is volt olyan vészes!’ biztatta saját magát.
• • •
Kiérve az Esernyő Akadémia hatalmas birtokáról Hope azonnal megérezte a városi levegő kellemetlen szagát, az autókból kiáramló kipufogógáz, s tiszta oxigén hiányát sosem kedvelt.
Az iskola, hová gyerekkorában járt, egy békés helyen feküdt, több órányira a legközelebbi településtől, ám ez Hopeot nem zavarta, a csendes környezetet a megannyi vidám gyermeki sikoly töltötte be.
Bár annyi de annyi kínt kellett ott átélniük, még is az volt az Otthonuk, s semmi másra nem számíthattak, csakis egymásra.
A lány sebes léptekkel szelte át a zsúfolt járdát, nem foglalkozva azzal, hogy az emberek közt lökdösődik. Végre szabadnak érezte magát, igazán szabadnak, nem érdekelte, hogy vadásznak rá vagy, hogy senkinek sem szólt eljöveteléről, csupán a forró, délutáni napsugarakat akarta élvezni, melyek fehér bőrén megcsillantak.
Nem tudta pontosan hová is tart, csak haladt az árral. Nemsokára egy szűk sikátorban találta magát, a szellő finoman hajába kapott, ezzel tekintete elé fújva tincseit, így látását elfedve, s ekkor mintha valaki megérintette volna vállát.
Hirtelen megfordult, ám senkit sem látott háta mögött, megrázta fejét, s ismét gondolataiba merült, ekkor egy éles fájdalmat érzett tarkóján, s teljes sötétség...
°☆☆°
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
