Egy fiú, ki évtizedekre eltűnik, majd egyszer csak felbukkan a semmiből, s kénytelen folytatni régi életét.
Egy lány, kit mindenki csupán tárgyként kezelt, s a múltja teszi szörnyeteggé.
Különös, hogy egy lány menyire meg tudja változtatni egy fiú...
Az égbolt már réges-régen besötétedett, csupán a milliónyi csillag ragyogott apró pontokat festve a magasba. A nyugodt városi csendet a közelben lévő baglyok törték meg.
Az akadémián mindenki -kivételt képezve Five- nyugalomban élvezte ezt a kellemes pénteki estét. Ám Fivenak valamiért rossz előérzete támadt, nem értette pontosan miért. Nem is nagyon izgatta, letudta annyival, hogy ez is csak paranoiájának kiteljesedése.
Gyorsan loholt felfelé az öreg, tölgyfa lépcsőn egyenesen Ben szobájába, hol tudomása szerint Hope várt rá. Hirtelen rontott be a helyiségbe egy nagy mosollyal az arcán, ám mikor körbetekintett a szobában, a lányt nem találta.
Az ablak résnyire nyitva volt, a hűs szellő belekapott a fehér függönybe, s lágyan magával rántotta a könnyed textilt.
— Allison! — Rohant le a fiú nővéréhez, ki a konyhában ücsörögve lapozgatta mobiltelefonján megnyitott alkalmazást, mire öccse futott be lihegve a helyiségbe, tekintetét egyből rákapta, majd kérdőn felvonta szemöldökét. — Nem láttad Hopeot?
— Nem. — Vágta rá a nő, s belekortyolt kezében tartott teájába. — Azt hittem veled van. Én reggeli óta nem is találkoztam vele. — Ekkor Allison felállt a székből. — Mond, hogy nem veszett el!
— Nem tudom... — A fiú idegesen körbepillantott, majd ujjaival hajába túrt, bár úgy vélte Hope képes lenne magát megvédeni, ha arra kerülne sor, mégsem repesett az örömtől, hogy a lány talán egyedül van valahol a sötét utcákon.
• • •
Hope szemei előtt a világ forgott. Még mindig az az elviselhetetlen fejfájás kínozta, legszívesebben visszaforgatta volna az időt, s Fivera hallgatott volna, hisz a fiúnak annyival több tapasztalata volt a Bizottságnál.
Most csupán arra vágyott, hogy Five védelmet nyújtó karjaiban pihenhessen, hol nem érezte a félelmet, csak ők ketten voltak, senki más.
A helyiség, hová a lányt bezárták, most betöltötte a dermesztően hideg levegő. Lábai remegtek, s körülötte minden oly elmosódottnak tűnt tekintetében. Szinte biztos volt benne, hogy agyrázkódása van, hányni tudott volna.
A távolból néhány emberi neszt vélt felfedezni, bár nem értette, hogy mit beszélnek, mégis az Intéző hangját felismerte, ez a hang mélyen elméjébe ivódott.
Éjszakánként minden álmában kísértették a nő ördögi kacajai, s ő csak futott és futott, ám végül mindig elbukott, magányosan maradt, megalázva egy fagyos, kietlen erdőben, s a földre hullott testét a fenyőfák tűlevelei sértették fel, majd ismét egy szúró fájdalmat érzett hasizmai közt, melyet egy éles tárgyal okoztak, aztán már csak vér, rengeteg vér, belepve a mohával fedett talajt. Csendben várta a halált, tudván, hogy rajta már senki sem segíthet, utolsó emléke pedig a fehér hajú nő széles vigyora, majd lehunyta szemit, s így tért át a túlvilágra, hogy közben arra gondolt: „Tévedsz! Még nem adtam meg magam! Hiszen ezek nem tények, mind csupán délibáb!”
Ám mindez most nem egy álom volt, melyből könnyedén felébredhetett tudván, hogy ez nem valóság. Most az élete volt a tét, az élete, amelyből csupán egy volt, s eddig csak vesztegette... még nem volt itt az ideje meghalnia.
Mintha minden kezdett volna rendbe jönni, mintha családra, s szerelemre talált volna annyi fájdalom után, ám jöttek a „démonjai”, melyek mindent felfaltak, mint a kiéheztetett tigrisek.
Ekkor hangos kuncogást hallott meg, majd a kulcs nyikorgását a zárban, mi végül egy hangos kattanást követve kinyílt. Egy lámpa halovány fénye nyomta el a kis helyiségben uralkodó sötétséget, egy pár magassarkú cipőnek a zaja.
— Szervusz Drágaságom! — Köszönt a nő, ajkain bosszútól túlfűtött vigyor ült, bár ezt Hope nem láthatta. A lány szemeit még mindig csukva tartotta, hiszen számára a számára élénk fénynek tűnő világosság rettentően irritálta szemeit.
— Mit akarsz? — Hope hangja remegett, már teljes mértékben a félelem, s a fájdalom uralkodott felette. Szája teljesen kiszáradt, ereje is alig-alig maradt a beszédre. Izmai elgyengültek, csuklóján a bőrt felsebezték a kötelek.
— Téged Hope, téged akarlak! — Ekkor az Intéző közelebb lépett a lányhoz, majd végig vezette ujjait Hope fehér, hideg arcán. A lány érezte volt főnöke erősen parfümös illatát, s tömény cigaretta füst szagát. — De hisz olyan jól megvoltunk, mint egy kis család, kiknek hatalmuk van megannyi ember és idő felett, mit csináltam rosszul?! Otthont adtam neked, neveltelek, nekem köszönheted, hogy még életben van! Oly sok dologra lehettünk volna Együtt képesek! Az utódomnak szántalak, hogy egy nap majd a helyemre léphess! — Megragadta alulról a lány állkapcsát, s megszorította, miközben maga felé fordította. — Nézz rám! — Parancsolta, mire Hope a maradék energiáját összeszedve felnyitotta szemeit. — Jó kislány! Hidd el, minden tettednek következménye lesz...
°☆☆°
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
