Egy fiú, ki évtizedekre eltűnik, majd egyszer csak felbukkan a semmiből, s kénytelen folytatni régi életét.
Egy lány, kit mindenki csupán tárgyként kezelt, s a múltja teszi szörnyeteggé.
Különös, hogy egy lány menyire meg tudja változtatni egy fiú...
A kora hajnali Nap sugarai aranysárgán úsztak be a kis szobába, melybe egy lány feküdt eszméletlenül, hasán egy seb, mi alig pár centiméterre kerülte el a máját, ám így is rengeteg vért veszített, s most egy apró varrás forrasztotta össze hegét.
Arca teljesen kifejezéstelen volt, szemeit lehunyva tartotta, bőre hófehér volt, hosszú, barna tincsei rendezetlenül terültek el a párnán.
Mellette Five aludt egy fotelben, ujjait szorosan összefonta Hope ujjaival. Másik kezével fejét támasztotta meg alulról.
Ekkor a lány mocorogni kezdett, mire Five azonnal felébredt, s magához ölelte Hopeot, majd ajkait egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el.
A lány ujjait Five fürtjei közé vezette, végül erőtlenül megmarkolta, vett egy mély levegőt, majd fájdalmasan felnyögött, a fiú csak értetlenül rákapta tekintetét, s lassan elengedte Hopeot, ki visszadőlt a párnák közé, s magára húzta a takaróját.
— Mi történt? — Suttogta a lány, most nem bírt volna erőteljes hangokat megformálni, ahhoz túlságosan is gyenge volt. Karjait Five felé nyújtotta, ezzel jelezve neki, hogy bújjon oda hozzá. A fiú fejét Hope mellkasára hajtotta, egyik kezét a lány sebéhez csúsztatta, majd végigsimított a fehér kötésen.
— Igazából nem sok minden történt miután elájultál. — Five lehunyta szemeit, hisz nagyon is kimerítette magát az elmúlt napokban, ráadásul testét még mindig össze nem forrt hegek borították be. Vett egy mély levegőt, majd folytatta, mivel nem akarta titokban tartani a lány előtt. — Valahogy sikerült haza teleportálnom az akadémiára. Allison összevarrta a sebedet... Gondoltam otthon jobban éreznéd magad ezért hazahoztalak. — A fiú végigtekintett a kis lakáson, mit eleinte oly visszataszítónak talált, most viszont olyan békés minden... meg tudná szokni.
— És Alyssa? — Nézett Hope a rajta fekvő Fivera, majd látva a fiú értetlen tekintetét, megrázta fejét, s kijavította önmagát. — A szőke hajú lány. — Nyilván érdekelte rég nemlátott barátnője, ki talán talán nem is volt annyira a barátnője, minek hitte.
Five nem felelt, csupán csendben meredt maga elé, melyből Hope azonnal rájött, hogy Alyssa halott. Bármennyire is próbálta gyűlölni a lányt, amiért majdnem végzetesen megsebezte, mégsem sikerült neki, csak a régi emlékek keringtek gondolataiban, mikor még csupán ketten voltak egymásnak...
— És a testvéreid? Sokat kérdezősködtek? — A lányt mindig is feszélyezte a túl sok kérdés, nem szeretett rájuk válaszolni. Tapasztalatai szerint a kérdezősködés gyakran vált faggatózásba, s ha meg is válaszolta, akkor is mindig volt valaki, aki felhasználhatta ellene, s talán emiatt vált a lány zárkózottá.
— Gondolhatod, hogy Allison mennyire ki lehetett akadva, mikor meglátott. De nem meséltem nekik arról, hogy az Intéző megint felbukkant, már úgyis halott... a lányával együtt. Meg amúgy is, már hozzászoktak, hogy mindig összeverve megyek haza, de főleg téged féltettek. — Five kissé elhúzta száját, bár örült annak, hogy a családja ilyen gyorsan befogadta a lányt, mégis zavarta, hogy egy számukra vadidegenért jobban aggódnak, mint saját öccsükért... — Nem vagy éhes?
— De! — Vágta rá Hope, mire a fiú feltápászkodott az ágyból, majd kezét lenyújtva óvatosan ujjait a lány csuklói köre fonta, s felsegítette. Hope egyik karját átemelte Five válla felett, így megkapaszkodva a fiúban, ki tenyerét a lány csípőjére vezetve tartotta, hisz testét még mindig a mindent legyőző erőtlenség uralta.
Kibotorkáltak a konyhába, majd Five leültette a lányt az ebédlőasztalhoz, míg ő a reggelit készítette. Az egész napot pihenéssel töltötték, hiszen egyikőjük sem volt olyan állapotban, hogy bármit is tudtak volna tenni.
• • •
Időközben Ottawa utcáit beborította a sötétség, apró fénylő pontok szöktek fel az égbolt tetejére. A város nyüzsgését felváltotta a már megszokott zene tompa moraja, mely a nem messze lévő clubokból szűrődött ki, ám Hopeot egyáltalán nem zavara, a sok év alatt már megszokta.
Ekkor Five lépett be a hálószobába. Testét csupán szürke boxere fedte, mely igazán keveset takart. Közelebb lépett az ágyhoz, hol Hope ücsörgött, majd mellé feküdt.
— Five! — Hope a fiú mellkasába fúrta fejét, mire Five karjaival szorosan magához ölelte a lányt, lábaival pedig körbe fonta az ő lábait. Hope nagyot sóhajtott, majd folytatta. — Olvass valamit! — A fiú nem felet csupán egy halk kacaj hagyta el ajkát.
Az ágy mellett található polcocska felé nyúlt, s levett róla egy zöld, szövetborítású , régi könyvet. Kinyitotta az első fejezetnél, majd olvasni kezdett.
— Július elején, egy rendkívül meleg nap alkonyatán, fiatal férfi lépett ki a Sz... utcai házból, ahol albérletben lakott, és lassan, láthatóan határozatlanul, elindult a K... híd felé. — A fiú mély, s rekedtes hangjától szinte azonnal elragadta Hopeot az álmok világa...
°☆☆°
Hoppla! Dieses Bild entspricht nicht unseren inhaltlichen Richtlinien. Um mit dem Veröffentlichen fortfahren zu können, entferne es bitte oder lade ein anderes Bild hoch.
