Egy tönkretett gyermeki lélek (TUA fanfiction) /Befejezett/

Chapter 16

...S teljes sötétség...

Hope nyitogatni kezdte szemeit. Feje sajgott, mintha egy doboz vattát dugtak volna fel az agyába az orrán keresztül. Csuklói és lábai egy fém székhez voltak kötözve.

A lány testének egyetlen porcikáját sem volt képes megmozdítani a fájdalomtól. Füle csengett, látása homályossá vált, ám annyit ki tudott venni, hogy egy sötét, szűk szobában van, hová egy kis körablakon szűrődött be a fény.

Hope érezte, hogy kezdi elveszíteni önkontrolát, s ismét a sötétség, mely mindent elborított. Utolsó megmaradt emléke a penész bűze, mi a kis helyiségben terjengett.

Fejét előre döntve ült kiütve még jó pár órát, ám nem volt teljesen egyedül, két ember figyelte őt a „börtönbe” vezető, fekete vasráccsal borított ajtó mögül, élvezve a lánynak okozott szenvedést.

Hope vett egy mély levegőt, ezzel jelezve, hogy ismételten felébredt, bár nem tudta pontosan, hogy hol is van, s még mindig nem látott semmit, mégsem esett kétségbe, emlékezett a Bizottságnál kapott információkra, hogy ilyen esetekben mit kell tenni, s megrémülni nem tartozott ezek közé.

~3 évvel korábban~

Egy hatalmas előadóterem székeiben megannyi öltönyös férfi ült, kik majd a Bizottság álneves ügynökei lesznek. Egyedül Hope nem tartozott közéjük, fiatal volt, nem lett volna képes, hogy ártatlan emberek életét ontsa ki.

Bár meg tudta volna tenni, elképesztő ereje volt, mellyel eszméletlen pusztításokat okozhatott volna, mégsem tette, ő más volt.

Körmeivel óvatosan kopogtatott egy piros mappát, mit minden tanonc kapott, benne a legfontosabb információkkal. Míg mindenki buzgón jegyzetelt, ő addig csupán a papír felső sarkába firkálgatott. Egyik előadásra sem figyelt, nem bírta volna.

— És most térjünk vissza az ötvenkettedik bekezdéshez! — Hallatszott egy mély hang a teremben, mire tekintetét mindenki az ölében tartó mappára emelte, s keresni kezdte az említett bekezdést.

— Mit kell tenni, hogyha -amikor ellenséges lények ejtenek csapdába- fognak el? — Ekkor az Intéző sétált be az előadó mellé, ajkain egy széles vigyorral, cipőjének kopogása betöltötte az egész helyiséget. A tanoncok értetlenkedve figyelték a fehér hajú nőt, hisz nem volt megszokott, hogy a vezetőség bármely tagja megjelenjen az előadásokon.

— 1. A terep teljes felmérése. — A sokkolt csendet Hope hangja törte meg a hátsó sorból, mire az Intéző csupán bólintott, mire a lány folytatta. — 2. Higgadtnak maradni. — Mindenki őt figyelte, ám ez nem akadályozhatta meg abban, hogy folytassa. — 3. Az ellenség felmérése. 4. Az ellenség kiiktatása. 5. A nyomok eltüntetése. 6. A lehető leggyorsabban eltűnni onnan az aktatáskával. — Hope mindvégig ujjait feltartva számolta, hogy mind a hat pontosan meglegyen.

— Zseniális! — Tapsolta meg a nő, miközben vörös ajkaira egy fülig érő mosolyt húzott, hiszen a lányt személyes védencének tekintette akkoriban. — Jó úton haladsz, hogy te legyél a Bizottság következő legjobb ügynöke. Úgy gondolom egy napon még remek vezető válhat belőled, akár a helyebe is léphetsz! — Járkált fel-alá a pulpitus előtt, majd szivarját meggyújtva szívott bele. — Nemde? — Tette fel a kérdés -mely inkább volt megcáfolásra váró tény- az előadást vezető férfinak.

— Jómagam is így véli! — Helyeselt a férfi, miközben hevesen bólogatott, bár Hope úgy vélte, hogy csupán nem mer ellent mondani a főnökének, de ugyan ki merne, hiszen még a lánynak is megfagyott vére az ereiben, ha a nő közelében volt.

— Még szép! Ki ne vélné így?! — Karjait széttárta, s körbenézett a helyiségben ülőkön. — Na de térjünk is a lényegre, arra, hogy igazából miért is jöttem most ide. — Még egyet szívott cigarettájából, ezzel tartva némi hatásszünetet, majd folytatta. — Hope, Drágám! Légy oly kedves, és fáradj az irodámba! — Utasította a lányt, ki kezében lévő papírokat hátizsákjába tömte, s elhagyta az „osztálytársait”.

• • •

Egyenesen az irodák felé vette az irányt, melyek a harmadik emeleten voltak. Óvatosan bekopogott az Intéző irodájának ajtaján, ám senki sem nyitotta ki, így egyszerűen benyitott, s az íróasztallal szemben lévő székre vágta le magát.

Míg főnökére várt, fekete bakancsával a padlón dobolt, s a helyiségben kiállított antik tárgyakat figyelte messziről.

— Na, de jó! — Dünnyögte el, majd felállt a székből, s a polchoz lépett, melyen könyvek sorakoztak. Levett egyet, s belelapozott. — „Gyilkosok vagyok! — ami talán már nyelve hegyén volt, elhalt benne.” — Olvasta fel a lány az első mondatot, melyet meglátott. ’Milyen ironikus’ -gondolta magában.

— Bocsánat a késésért Drágám! — Az Intéző lépett be az irodába, mire a lány összerezzent. Visszatette a könyvet a helyére, s a nő felé pillantott. — Foglalj helyet, kérlek! — Hope eleget tett ennek a kérésnek, s visszaült a székre. — Gondolom már nagyon érdekel, hogy miért hívattalak. — Erre a lány csupán bólintott. — Hát jó, nem húzom tovább az idegeidet. Azt szeretném, ha holnap már teljesítenéd az első küldetésed. Tudom, hogy még nem vettél részt minden órán, de ne aggódj Kincsem, én azt az elvet vallom, hogy minden csupán tapasztalat kérdése. — A nő elnevette magát, majd kezét Hope vállára tette.

— Rendben! Készen állok! — A lány ténylegesen várta már az első küldetését, annak ellenére, hogy ő nem született gyilkosnak, ám ahogy teltek a hónapok Hopenak kezdett elege lenni a sok felesleges öldöklésből, így egy sötét éjszaka innen is megszökött.

°☆☆°