Egy fiú, ki évtizedekre eltűnik, majd egyszer csak felbukkan a semmiből, s kénytelen folytatni régi életét.
Egy lány, kit mindenki csupán tárgyként kezelt, s a múltja teszi szörnyeteggé.
Különös, hogy egy lány menyire meg tudja változtatni egy fiú...
Alyssa ismételten a lány szájába tömte a kendőt, így Hopeot megint némaságra kényszerítve. Elővett egy bőrszíjat, majd Hope nyaka köre tekerve fojtogatni kezdte.
A lány csupán hevesen levegő után kapkodott, érezte ahogyan ereiből minden vér az agyába áramlik, s vörösre festi ezzel arcbőrét, zakatolt fülében szíve minden egyes dobbanása.
Szemeibe könnyek gyűltek, tekintete homályossá vált, ahogy tüdeje összeszorult, s testét minden oxigén elhagyta. Próbált szabadulni, bár hiába, túl gyenge volt hozzá.
S ekkor gondolataiban azon tűnődött, hogy talán most Five is ugyanazt éli át mint ő és erről csakis ő tehet, akármennyire is szenvedett, mégis a fiúért jobban aggódott.
Hírtelen a szorítás megszűnt nyaka körül, s egy mély levegővétel után sikerült eszméleténél maradnia. Pár percig csak lihegve ült a széken, szinte már kezdte remélni, hogy vége, ám ekkor ismét érezte a fájdalmat a bőrén.
Légútját teljesen elzárta a kötél, teste ekkor már feladta a küzdelmet, s eszméletét elveszítette. Alyssa csupán egy elégedett vigyort húzott ajkára, majd lassú léptekkel elhagyta a helyiséget, ám egy hatalmas hibát követett el, hirtelen jött sikere miatt megfelejtkezett az ajtóról, mit nyitva hagyott mikor távozott.
Hope nyitogatni kezdte szemeit. Fülei csengtek, feje sajgott, s látását még mindig a sós cseppek homályosították el. Végig nézett a „börtönén”, s ekkor tűnt fel neki a nyitva hagyott ajtó.
Egy pillanatra elméjébe hasított a gondolat, hogy talán most kiszabadulhat, talán elhagyhatja azt a tömény penész borította helyet, hová már majdnem huszonnégy órája lett bezárva.
Minden erejét összeszedve a már jól ismert szikrák jelentek meg tenyerében, melyek sárgás színűre festették a szürke falakat. Óvatosan a kötelekhez emelte kezét, majd megvárta míg szénné ég, s csuklóit szabaddá teheti.
— Ez az! — Kiáltott fel örömében. Mikor tudatosult benne, hogy kezeit nem szorítja semmi, hirtelen felállt a székből, ám abban a pillanatban a világ körbe-körbe forgott tekintete előtt, erre viszont nem volt ideje...
Lassan a kijárat felé vette az irányt, hogy megkereshesse Fiveot, bár tudta, hogy nem lesz egyszerű, hiszen több tucat jól képzett bérgyilkos előtt kell észrevétlenül elsuhannia.
Mindkét alkarját alvadt vér borította, csuklóin, s nyakán piros nyom. Szemei a sok sírástól vörössé, s duzzadttá változtak, mégis ez volt most a lány legkisebb gondja, kénytelen volt leküzdeni minden fájdalmát.
A lehető legnagyobb csendben haladt végig egy sötét folyosón, hol most egy lélek sem volt található, -legalábbis Hope akkor így gondolta- kissé gyanúsnak is találta a helyzetet, bár túl nagy jelentőséget sem tulajdonított neki.
Letörölte arcáról az izzadságcseppeket, erejét ismét használni kényszerült, mivel a sötétség szinte vakítóvá vált.
Ekkor egy ismerős, kellemetlen női hang ütötte meg füleit. A hideg is kirázta, ám amint meghallotta Five rekedt hangját, megnyugodott, a szikrák eltűntek tenyeréből, s elrejtőzött a folyosót övező feketeségbe.
Számára, hogy a fiú jobban van mint ő, bár szavait nem értette, az mégis kivehető volt, Five hangja erőteljes volt, s néha-néha egy szarkasztikus kacaj hagyta el ajkait.
• • •
Majd ismét a cipők sarkának zaja, az Intéző is elhagyta a szobát, melyben Five volt. A lánynak nem is kellett több, előlépett a sötétségből, s az ajtóhoz sietett, bár zárva volt a kulcs mégis a zárban foglalt helyet.
Elfordította az apró fém tárgyat, majd pillanatokkal később a kis szobában találta magát. Megpillantotta a fiút, ki szintén egy székhez volt kötözve.
Háttal ült az ajtónak így a lányt nem láthatta, csupán azt hallotta, hogy valaki belépett a helyiségbe.
— Csak nem meggondoltad magad?! — Five gúnyosan felnevetett. Szavait nem Hopehoz tervezte intézni, nem számított rá, hogy a lánynak sikerült kiszabadulnia, s véleménye szerint az imént volt főnöke jelent meg a háta mögött. — Akkor... mégis elfogadod az ajánlatom?
— Tessék? — Hope hirtelen teljesen összezavarodott, rájött, hogy ezeket a szavakat nem neki szánták, ám azt nem tudhatta, hogy mi lehet a fiú ajánlata. — Mit kellene elfogadnia? — Five elé lépett, majd elkezdte megszabadítani a kötelektől, miközben megvető pillantásokkal jutalmazta.
— Semmit! — Vágta rá a fiú, hiszen nem szerette volna ha Hope is megtudja az alku tárgyát, mit a nőnek tett, annak ellenére, hogy az Intéző egyből visszautasította. — Te mit keresel itt? Hogy sikerült kijutnod? — Csuklóit immáron semmi sem szorította, ujjait végig vezette az előtte térdelő lány arcán, érezte bőrén Hope meleg leheletét, biztos volt benne, hogy halálra van rémülve, mégsem mutatta ki... erős volt.
— Ez most lényegtelen. — Hope feltápászkodott a földről, túlságosan is közel állt ahhoz, hogy eszméletét ismételten elveszítse. — Az a fontos, hogy ki kell jutnunk innen, minél hamarabb!
°☆☆°
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
