Egy fiú, ki évtizedekre eltűnik, majd egyszer csak felbukkan a semmiből, s kénytelen folytatni régi életét.
Egy lány, kit mindenki csupán tárgyként kezelt, s a múltja teszi szörnyeteggé.
Különös, hogy egy lány menyire meg tudja változtatni egy fiú...
Már hosszú percek óta egymás karjaiban pihent a két fiatal. Five szemeit lehunyva, fejét a lány vállának döntve próbált erőt gyűjteni, hisz túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy teleportáljon, vagy kiverekedje magukat a szorult helyzetből...
Hope ujjait gyengéden a fiú meleg arcához érintette, majd végig vezette hüvelykujját a bőrén. Mindketten féltek... Mindketten ismerték már annyira az Intézőt, hogy tudják, kegyetlen és aljas.
A lány két dologra tudott csak gondolni, vagy kényszeríteni fogja őket, hogy ismét dolgozzanak neki és a Bizottságnak -mely talán a leginkább volt ellenük-, vagy meghalnak szinte gyermekként.
Ilyenkor jössz rá igazán, hogy az életed elpocsékoltad. Talán igaz... igaz, hogy életed utolsó perceiben azt bánod, amit nem tettél meg, s nem azt, amit megtettél.
Ám Hope még fiatal volt, s nem akart meghalni, még annyi mindent meg akart tenni, még annyi mindent el akart mesélni Fivenak... A lány arcát forró könnycseppjei áztatták, melyek a fiú fürtjei közé hullottak.
— Tudod... — Suttogta Five fülébe, miközben küszködött a sírás ellen. Torkában érezte a gombócot, mely nem hagyta a rendes hangképzést, így csupán dadogni tudott. — Én mindig csak egyszerű életet akartam, hogy azt csinálhassak, amit akarok, és azzal lehessek, akivel akarok. — Kicsi szíve hevesen vert, tüdejébe kapkodta a levegőt, szinte már az ájulás szélén állt, de nem... most nem, erősnek kellett maradnia.
— Tudom! — Felelte a fiú, s közben átfonta karjait Hope dereka körül, érezte, hogy a lány minden tagja remeg, hiszen retteg... — Ígérem, ha egyszer kijutunk innen, mindent megadok neked, amire vágysz!
— Five! Én... én nem mehetek vissza a Bizottsághoz. Borzasztó volt. Nem bírnék ismét embereket ölni. Én már nem vagyok olyan. — A lány nem folytatta tovább az érzelmei elrejtését. Úrrá lett rajta a sírás, s arcát Five puha tincsei közé temette.
— Nem kell! Csak csináld azt, amit mondok, és akkor nem lesz semmi baj! — A fiú ujjaival megemelte Hope fejét, hogy egyenesen barna íriszébe veszhessen el, melyet most vörös erek öleltek körül. Ajkait megint hevesen a lány ajkaira tapasztotta, s nyelvével finom köröket írt le Hope szájába.
~1 évvel korábban~ 2021. február 23.
Késő éjszaka volt. A várost csupán az utcai lámpák halovány fénye világította meg. Az égboltot ellepték a szürke felhők, s esőcseppek áztatták a házak tetejét, majd kisebb-nagyobb tócsák formájában összegyűltek az utcák szélén.
Egy kék fény a semmiből, s két ismeretlen, fekete ruhás alak jelent meg az egyik ház ajtaja előtt. Kilétüket oly kevesen ismerték. Egy alacsony lány, s nála jóval magasabb, idősebb férfi, kezében egy bőrborítású aktatáska.
Hope volt az, bár nevét kénytelen volt megváltoztatni, hogy személy mindenki előtt ismeretlen maradjon. Hosszú, barna haját összefogta egy copfba.
Megigazította pulóverét, majd egy jól irányzott rúgással betörte a ház ajtaját, s mindketten besétáltak. Minden tökéletes rendben volt, a falon egy idős házaspár életéből néhány kép lógott.
Hopenak összeszorult a szíve, hogy védtelen embereket kell kivégeznie, miközben az igazak álmát aludták, s még az indokát sem tudják, csupán annyi magyarázatot kaptak, hogy „Beavatkoztak az időkontinuum zökkenőmentes működésébe.”
— Kérdezhetek valamit? — Szólalt meg a lány, miközben a nappaliban lévő komód fiókját húzta ki, majd egy nagyobb rakásnyi papírt vett ki belőle, az ebédlőasztalra helyezte, s leült.
— Aha. — Felelt a férfi, arca nem tükrözött semmilyen érzelmet, Hopera nem is pillantva. Nem ismerték még egymást túl közelről, így nem is bízott meg benne, s nem kedvelte. Úgy gondolta, hogy csak a terhére van.
— Neked mi a célod ezzel az egésszel? — Belemélyedt az iratok olvasásába, hátha valamivel többet megtudhat a célpontjairól.
Mindig is érdekelt a miért, vajon miért pont ők, s talán egy napon ő is csak név lesz egy listán? Kivel majd úgyszintén ismeretlen ügynökök fognak végezni, a Bizottság ügynökei.
— Nem egyértelmű? — A férfi ellenőrizte piszolyában a tárat, majd az emelet felé vette az irány, mire Hope azonnal követte. — Azt, amit mindenki a Bizottságnál; A legjobbnak lenni.
A lány csupán bólintott, bár ő sosem érezte a vágyat, hogy mindenkinél jobbá váljon, mégis megértette a társát.
• • •
Lassan lépkedtek a hálószoba irányába, hol az idős emberek aludtak. Perceken belül rá is akadtak a házaspárra.
Hope feladata volt a két élet kiontása. Övéből elővette fegyverét, ám a ravaszt képtelen volt meghúzni, bele gondolt abba, hogy milyen lehet este úgy lefeküdni, hogy azt hiszed reggel ismét egy új nap vár rád, s még rengeteg időd van hátra...
— Mit piszmogsz? — Förmedt rá Hopera, s látván, hogy a lány nem tudja megtenni, kikapta kezei közül a fegyvert, majd hidegvérrel legyilkolt két embert, kiknek a vére vörösre festette a fehér ágyneműt.
A lány sokkosan figyelte a holttesteket, ám nem maradhattak sokáig, megrázta fejét, s az aktatáska után nyúlt.
Megragadta társa vállát, majd ismételten a már jól ismert kék fény, s pillanatok alatt a Bizottság hatalmas épületének előcsarnokában álltak...
°☆☆°
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
