Egy fiú, ki évtizedekre eltűnik, majd egyszer csak felbukkan a semmiből, s kénytelen folytatni régi életét.
Egy lány, kit mindenki csupán tárgyként kezelt, s a múltja teszi szörnyeteggé.
Különös, hogy egy lány menyire meg tudja változtatni egy fiú...
— Hát akkor... mire várunk még? — Azzal Five egy jól irányzott karlendítéssel kiverte a férfi kezéből a fegyvert, mely hangos koppanással a talajnak csapódott, majd másodpercekkel később megjelent a visszhang is, mi az épület falairól verődött vissza.
Így a férfinél már semmilyen eszköz nem maradt, csupán a két ökle. Ekkor Five a támadója jobb karját, majd minden erejét összeszedve átlendítette a férfi testét a válla felett, ezzel a talajra száműzve, hol most a középkorú férfi feküdt háttal, majd egy fájdalmas sóhaj hagyta el ajkait.
Szürke szemeit lehunyta, így várva a halált. Five a földön fetrengő mellkasára térdelt egyik lábával, ezzel teljes mozgásképtelenségre ítélve, majd a nyomástól, mi tüdejét préselte össze, a férfi szájából lassan meleg vér kezdett csordogálni, lélegzetvétele nehézkessé vált.
A fiú pontosan tudta, hogy a férfi perceken belül megfulladna, viszont nekik nem volt ennyi idejük, tenyerét az alatta fekvő fejére helyezte, majd egy nagyot csavart rajta, s a bérgyilkos nyakcsigolyáit hangos roppanással szilánkokra tört, a fiú elemelte kezét, s ekkor tűnt fel neki az ismerős arc, még régről, mikor Five is csupán csak egy tanítvány volt a Bizottságnál.
Hope csak mosolyogva nézte végig, ahogy a fiú megöli a férfit. Ő maga sem értette, hogy miért élvezi annyira, ám már saját magának is be kellett ismernie, hogy tagadhatatlanul vonzódik a rossz fiúkhoz, s ez alól Five sem volt kivétel. A fiú feltápászkodott a földről, szinte feldobta a mészárlás.
— Te meg vigyorogsz ennyire? — Odasétált Hopehoz, majd véres ujjaival megragadta alulról a lány állát, ezzel őt is összekenve a vörös folyadékkal, ezután száját Hope rózsaszín ajkaira tapasztotta, megfeledkezve eredeti tervükről, csupán ők ketten voltak.
— Szerintem mennünk kellene! — Hope eltolta magától a fiút, majd Five sötétbarna fürtjeibe vezette ujjait, s már indult is előre, Five megragadta a földre hullott pisztolyt, mit aztán övébe csúsztatott.
A lány után rohant, s megmarkolta a lány ujjait, melyeket összekulcsolt sajátjaival, -és bár Hope ezt nem láthatta- Five egy megkönnyebbült mosolyt húzott ajkaira.
• • •
Volt főnökük főnökül hangja már nem is volt oly távoli. Mindketten egy résnyire kinyitott ajtó előtt álltak, melyről a fehér festék már repedezni látszott, az ajtó túloldaláról áradt az illatgyertyák, s a füst szaga.
Ekkor egy önelégült kacagás zaja ütötte meg fülüket. Fivenak összeszorult a gyomra, ha a nőre gondolt. Akaratlanul is hasára pillantott, hol még mindig ott díszelegtek a golyók által szerzett sebek, melyeket még 1963-ból hozott haza.
Bár soha sem bánta ezeket a „jeleket”, mindig arra emlékeztették, hogy mit tett a világért, azért, hogy mások élhessenek, s a sok szenvedés, mely ezzel járt... megérte, hiszen hány ember mondhatja el magáról, hogy több milliárd életet mentett meg?!
Five kissé megrázta fejét, így elhessegetve a régi emlékeket. Ebben a pillanatban egy másik női hangot hallottak meg bentről, az az ördögi hang...
A fiú már rég nem hallotta, remélte, hogy a hang tulajdonosa már nem él, legalábbis nem kerül az útjába, de nem, nem így volt, s talán most megint kezdhette előről az 1963-ban lezárt összetűzést, mit testvéreivel oly nehezen éltek túl, s nevelő apja tanácsa nélkül most talán egyikőjük sem lehetne itt, 2022-ben, ám Hope nem ismerhette fel, hiszen ő nem volt akkoriban a Hargreeves család tagja.
— Lila... — Morogta el Five az orra alatt a barna hajú nő nevét, ki túl nagy mértékben nehezítette meg életét. A lány csak értetlenül a mellette ácsorgóra kapta tekintetét, sosem hallotta még ezt a nevet, bár látva a fiú ideges pillantásait, s összeráncolt szemöldökét, tudta, hogy nagy gondot fog jelenteni számukra...
~3 évvel korábban~ 1963. november 23.
A tájat vékony hóréteg fedte be, bár a Nap még magasan járt, s sugaraival élénken tűzött Dallas utcáira, mégis a tanyán, hol a Hargreeves testvérek egymás mellett felsorakozva álltak, egy hatalmas felhő borította be az eget.
Ekkor a távolban két női alak látszott kirajzolódni, kezükben egy bőrborítású aktatáskát szorongatva. Five gondolkodás nélkül indult meg az Intéző felé, mire Diego azonnal követte öccsét.
A nő elemelte fehér haját takaró fátylát, majd alaposan végigmérte az előtte álldogáló fiút, bár még mindig egyfajta trófeának tartotta, s nem látott benne mást, csupán egy eszközt, kit felhasználhat arra, amire csak akar, ám egy dologról megfelejtkezett...
Fivenak volt szabad akarata, s ő úgy döntött, hogy nem akar többé irányítás alatt élni. Az Intéző ebben a pillanatban a fiú halálát kívánta... bármi áron.
Mindent bevetve célja elérésének érdekében, mégsem sikerült végezni a Hargreeves családdal, így kénytelen volt egyetlen lányát küldeni ellenük...
Lilat, bár a lány is reménytelennek bizonyult, végül saját kezűleg végzett a gyűlölt testvérek öt tagjával, egyedül Five maradt életben. A fiú hasán lőfegyver okozta sebek, mégis erősnek kellett maradnia.
Ekkor eszébe jutott nevelő apja tanácsa, talán tényleg csupán másodperceket kellene ugrania az időben.
Összeszorította ökleit, s koncentrálni kezdett, majd megjelent körülötte a már jól ismert kék fény. Lassú léptekkel haladt előre, közben látva, ahogyan az idő visszafelé forog... Ismét sikerült Megmentette testvéreit.
°☆☆°
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
