Egy fiú, ki évtizedekre eltűnik, majd egyszer csak felbukkan a semmiből, s kénytelen folytatni régi életét.
Egy lány, kit mindenki csupán tárgyként kezelt, s a múltja teszi szörnyeteggé.
Különös, hogy egy lány menyire meg tudja változtatni egy fiú...
A lány sietősre vette lépteit, majd pár méter megtétele után végre sikerült utolérnie a fiút, ki még mindig az öreg épület falát támasztotta.
— Mutasd meg megint! — Kérlelte Hope csillogó szemekkel az előtte állót, mire az csak bólintott egyet, s kezét a lány felé nyújtotta, ki habozás nélkül megragadta a fiú hosszú ujjait.
— Készülj! — Ezzel megjelent Five számára a már jól ismert kék fény. Hope lehunyta sötét szemeit, majd mikor felnyitotta, egy boldog mosoly ült ki arcára, ilyen őszinte talán még sosem volt mosolya, bár alig ugrottak a térben néhány métert, Hope számára ez mégis nagy dolog volt. — Na, hogy tetszett? — Húzott Five ajkaira egy elégedett vigyort, mikor észrevette a lány ajkain húzódó görbét.
— Ez... Ez elképesztő volt! — Dadogott zavarában Hope. — Te akkor mész el oda, ahova akarsz, amikor akarsz? — Ragyogtak fel ismételten barna szemei, miközben pulóvere ujjával játszott.
— Ez nem ilyen egyszerű! — A fiú folytatni akarta, ám egy busz nyikorgó kerekei , így kénytelen volt megvárni míg elhalad. — De lényegében igen, oda, ahová csak akarok! Viszont ez még nem minden! — Erre Hope csak kíváncsian rá emelte tekintetét. — Az időben is tudok ugrálni.
— Hogy mi? — A lány ezt már végképp nem bírta feldolgozni, tegnap még nyugodtan élte átlagos életét, erre mára már itt sétál mellette egy fiú, ki azt állítja magától, hogy képes utazni az időben. — Voltál olyan múltbéli eseményen, amire régóta kíváncsi voltál, csak túl későn születtél ahhoz, hogy megnézhesd?
— Oh, hát nagyon sokat voltam a múltban. — Five visszaemlékezett a „régi szép időkre”, mikor erejét nem használva ugrált. — Nem igazán néztem meg ilyen fontosabb eseményeket, viszont láttam Kennedy elnök megölését... mondjuk. — A fiú zavarában megvakarta tarkóját, igaz, bár látta a gyilkosságot, azt nem árulhatta el a lánynak, hogy volt főnöke őt küldte, hogy végezzen az Amerikai Egyesül Államok elnökével.
— 1963. november 22. Dallas. — Hope vágyakozva a messzeségben tornyosuló épületekre pillantott. — Sokat olvastam róla, régebben. Mindig is érdekelt, hogy a merénylet közben mit élhetett át a nézelődő tömeg. — A lány belefelejtkezve a fantáziálásba észre sem vette, hogy megérkeztek.
• • •
Egy hatalmas épület előtt álltak, körbe kerítve fekete, vas kerítéssel, melyben kis esernyő szimbólumok bújtak meg, akárcsak a ház ajtaján levő üvegen.
Az építmény körülött vörös rózsabokrok voltak elültetve, melyek pont most virágoztak. Bár még be sem léptek a házba, Hope kívülről is tudta, hogy jó pár emelet rendeződött egymásra.
Kissé a régi kollégiumára emlékeztette, ugyanaz a reneszánsz stílus, a fekete kerítés, s a díszes ablakok. Egy pillanatra a hideg is kirázta, közben remegő ujjait tördelte zavarában. A Nap már magasan járt, így sugarait pont a lány arcára vezette, melytől apró izzadságcseppek jelentek meg a bőrén.
— Nem kell izgulni! — Nyugtatta meg Five a mellette állót, majd kezét a vállára helyezte, ám azonnal el is kapta, félve attól, hogy a lány az ilyesfajta közeledést esetleg rossznéven veszi. — Biztos vagyok benne, hogy kedvelni fognak!
— Remélem! — Hope a földre szegezte a pillanatra tekintetét, majd ismét Fivera, ki csupán fejével az ajtó felé biccentett, ezzel jelezve, hogy ideje lenne elindulni, mire a lány csak bólintott egyet, s nagyot nyelt, majd egyik lábát a másik után helyezve közeledett az épület felé.
Belépve a hatalmas házba, a régi stílusú bútorok, az előtér nagysága az első napjára emlékeztette, mikor az új iskolájába került, azt a napot, melyen olyan izgatott volt, ám ez az izgalom hetekkel később aggódássá, s kétellyé alakult.
Mikor Five kicsit előrébb haladt, Hope azonnal követte, a nappaliba érve három embert pillantottak meg, látszólag valamin vitatkozhattak, bár a lány nem hallotta min, hiszen hangjukat a minimumon tartották. S amint meglátták öccsüket, egy sötét bőrű, göndör hajú, középkorú nő idegesen a fiúhoz sietett.
— Aggódtunk érted! Hol voltál? — Vonta kérdőre Allison Fiveot, ki csupán megrántotta vállát, s a konyha felé indult szerezni egy bögre fekete, gőzölgő kávét, ám mikor ellépett, a háta mögül egy lány tűnt fel, s minden szempár rá szegeződött, melytől kissé zavarba jött. Diego csak egy perverz vigyort húzott arcára, azt gondolva, hogy öccsének biztos jó éjszakája lehetett -bár nagyobbat nem is tévedhetett volna-. Luther csupán megforgatta szemeit látván testvére reakcióját, majd lassan kisétált a helyiségből, ezzel magára hagyva a három embert. — Szia! Allison vagyok! — Nyújtotta kezét a lány felé, ám még mielőtt válaszolhatott volna a nőnek, Five jelent meg, s félbeszakította az ismerkedést...
°☆☆°
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
