ʙʟɪɴᴅᴇᴅ ʀᴜʟᴇs [szünetel]

h u s z o n k e t t ő

Csodálatos délutánt töltöttünk együtt, egy kellemes piknikezés mellet rengeteget beszélgettünk. Sokkal több közös van bennünk mint azt hittük. Akárhányszor belemélyedtünk egy bizonyos témába, nem tudtam le venni a szemeimet róla. Csak hallgattam és figyeltem minden szavára. A sok mosolytól az arcom nap végére görcsöt kapott.

Amikor a kis fiáról mesélt, úgy áradozott mint egy nagyon büszke apuka, szívmelengető volt látni a boldogságot a szemeiben. Egy pillanatig sem éreztem magam kellemetlenül mialatt Wyattről volt szó, sőt olyan érzést keltett bennem, mintha már én is ismerném őt. Biztosan remek srác, akárcsak az apukája.

Ismételten jó kedvvel tértem haza, nagyjából tíz óra lehetett. Amint beléptem az ajtón hangos vihogásra lettem figyelmes, rögtön rájöttem, hogy Scarlettnek társasága van. Azzal viszont nem számoltam, hogy velem is megossza az örömét. Meztelenül rohant ki a szobából, a nyomába pedig egy szintén pucér srác loholt.

— Baszki! — kiáltott fel Scar ahogy meglátott.

Megtorpant és a legelső dolgot maga elé rántotta ami a keze ügyébe került.
Nem mintha nem láttam volna már meztelenül.
A srác vele ellentétben nem szégyenlősködött, szépen komótosan a kanapéhoz sétált ahol a ruhái hevertek szanaszét. Ugyancsak nem siette el az alsója felhúzását sem. Nem mintha néztem volna, már akkor elfordultam amikor kirohantak a szobából.

Elém lépkedett egy száll alsógatyában — Ash — vigyorogva a kezét nyújtotta. Totál be volt szívva.

Bele sem mertem gondolni, hogy mit csinált azzal a kézzel az érkezésem előtt, így hát nem ráztam meg. Inkább leléptem onnan.

— Holnap beszélünk! — még megálltam Scarlett előtt és szigorúan mellkason böktem.

Egyáltalán nem erre a fogadtatásra számítottam, de ahogy leültem az ágyamra nem bírtam ki, hogy ne nevessek fel.
Scarlett hasonlóan hozzám, sosem tervezett megállapodni egy fiúnál. Mindig olyan srácokat talál, akik mellett garantált, hogy nem fog unatkozni. Szereti az izgalmat és a kalandokat, ezért sem meglepő, hogy sosem látok a közelében egy csendes művészlelket, vagy mindig pontos agytrösztöt.

Mielőtt lefeküdtem volna még olvastam egy keveset, az aktuális könyvemből: Shadow and Bone. Számomra ez a regény minden idők legjobb fantasyje.
Annyira elmerültem a sorok között, csak a telefonom hangos jelzése tudott kirántani.

Johnny: Holnap reggel gyere be, elkértelek az órádról. Fontos.

Talán csak én gondoltam túl, de teljesen úgy tűnt mintha valami történt volna. Muszáj volt megkérdezzem.

Maya: Minden rendben?

Johnny: Nem. Csak csináld amit mondtam.

És azzal sikeresen megbélyegezte a tökéletes napomat. Nem tudtam mit gondoljak, nagyon rosszul érintett, hogy ilyen lekezelően írt.

[Másnap]

Reggel nagyon nehezen keltem, nem aludtam valami jól. Amilyen gyorsan csak tudtam elkészültem és siettem az irodába. Johnny már az asztalomnál várt, egy borítékot tartogatva a kezében. Nagyon feszült volt, már előre féltem hogy mit fog mondani.

Szó nélkül átnyújtotta a borítékot és várta, hogy felnyissam. Nagyon izgultam, enyhén remegő kézzel vájtam bele magam. Több fotót húztam ki belőle, amin ketten vagyunk láthatóak. A szívem gyorsan kezdett verni, az utolsó papírt már szinte pánikolva rántottam ki. Az állt rajta, hogy ha jót akarunk magunknak akkor ejtsük az ügyet, vagy különben fény derül a kis románcunkra.

El se gondolkodtam rajta, hogy ki küldhette, egyértelműen David. Irgalmatlanul dühös lettem rá, és magamra is. Nem szabadott volna hagyjam, hogy az agyam helyett a szívem irányítson. Ahogy Johnny szemébe néztem rögtön megláttam, hogy mi következik ezután. Nem akartam elfogadni, de muszáj, ez a helyes.

— Sajnálom John, ez az egész az én hibám. Kockára tettem mindent, sosem bocsátanám meg magamnak, ha miattam elveszítenéd az állásod.

— Ne mond ezt, kérlek... — vett egy mély levegőt és megfogta a kezemet.

— Te is tudod, hogy nem tehetünk semmit.

Nem válaszolt csak nézett rám. A bús tekintete a lelkembe égett. Aztán a semmiből teljesen elváltozott az arca. Ismét felöltötte azt az érzéstelen álcát, amit már temérdekszer láttam.

— A hét végére pakold össze a cuccaid, az áthelyezésedről én gondoskodok.

Meg sem várta, hogy szóljak valamit, kiviharzott becsapva maga mögött az ajtót. Lassan a székemhez sétáltam, leültem, és sírni kezdtem. Fájt. Fájt hogy akárhányszor akadályba ütköztem megoldást találtam rá, most viszont képtelen vagyok. Talán ez a karma, végül engem is utolért.

Mielőtt még egy tengert sírtam volna magam köré, letöröltem az utolsó könnycseppet ami lecsordult az arcomon és Johnnyhoz hasonlóan felvettem az álarcom. Vettem egy mély levegőt, majd felemelt fővel hagytam el az épületet, mintha nem az imént tört volna össze a szívem apró darabokra.