ʙʟɪɴᴅᴇᴅ ʀᴜʟᴇs [szünetel]

h a r m i n c h é t

Békésen keltem John mellett, tudván, hogy az életünk csodásan halad. Szürreális a gondolat, hogy hamarosan férj és feleség leszünk. Pár hónapja még a legvadabb álmomban sem tudtam volna elképzelni, hogy hamarosan belép az életembe az a férfi, aki minden vágyam megvalósítója lesz. Ha márcsak abból indulok ki, hogy milyen viharos volt a kapcsolatunk a kezdetekkor, talán kinevettem volna azt, aki azt állítja, hogy márpedig ez a magának való ember fogja megkérni a kezemet.

— Jó reggelt. — mormogta álmos hangján, közben a szemét dörzsölgette.

— Neked is! — köszöntöttem vidáman, mire a teste teljes terjedelmével felém fordult és magához ölelt.

Az izmos karjai között minden alkalommal biztonságban érzem magam — olyan számomra, mint egy kőfal, ami tudom, hogy minden áron megóvna a világ veszedelmeitől. A mellkasához szorulva hallottam a szíve dobogását, amelyhez még a madarak kellemes csicsergése sem érhet fel. Sajnos a meghitt pillanatot félbeszakította a csengőnk fülsüketítő hangja. Mérgelődve a fejemre húztam a párnámat, John pedig jóízűen felnevetett. Rászántam magam, hogy kikecmeregjek az ágyból, mivel a váratlan látogató igen türelmetlen volt.

Meglepve nyitottam ajtót, amin Ronnie viharzott be zihálva. Nagyokat pislogtam a fiú viselkedésén, aki próbálta rendezni a légzését, hogy szóhoz jusson.

— Ki a fene ez az ember, Maya? Egy kicseszett kém?! — förmedt rám, miután összeszedte magát.

— Mi van? Kiről beszélsz? — kérdeztem vissza értetlenül.

Mielőtt bármit mondott volna, leült a kanapéra italért gesztikulálva. Gyorsan a konyhaszekrényhez futottam, levettem egy poharat és vizet töltöttem neki. Amint kivette a kezemből, az egészet egy húzásra megitta.

— Mondj már valamit! — sürgettem türelmetlenül.

— Lindával beugrottunk egy kávéra az utca végén — kezdett bele a történetbe — feltűnt neki, hogy egy ember lázasan figyel minket, de én eleinte tudomást sem vettem róla. Aztán oda jött hozzánk és meggyanúsított, hogy hogy merlek téged ilyen aljas módon átejteni. Hiába magyarázkodtam, majdnem nekem ugrott és Linda is faképnél hagyott. Amint kapcsoltam, hogy ki a franc is lehet az, felpattantam és idáig rohantam.

Elképedtem azon, amit mondott. Davidnek egy kézzelfogható információt sem adtam meg Ronaldról a nevén kívül. Mégha annyi kapcsolata is lenne, esélytelen, hogy egy utónévre alapozva rábukkanjon a fiúra. Amikor már végre azt hittem, hogy magam mögött tudhatom ezt a fickót minden kezdődik ott ahol abbamaradt.

Próbáltam megnyugtatni Ronnie-t, hogy David ártalmatlan, de nem sikerült meggyőzzem. Valójában megértem, a helyében én is ily módon reagálnék. Időközben John is csatlakozott hozzánk. Egy szál shortban szambázott ki a nappaliba. Nem mintha engem zavarna, de Ronnie jelenléte mégsem teszi olyan természetessé. A vőlegényem meglepve mérte végig a velem szemben, aggódó tekintettel ülő kamu vőlegényemet. A beöltözős bulin volt már szerencséjük találkozni, így nem meglepő, hogy Johnny neheztelő tekintettel tartotta szemmel Ronnie-t.

— Hello. — köszönt a fiúnak férfias hangon. Ronnie csak visszahúzódva intett felé. — Minden rendben, szívem? — célozta nekem a kérdést, bár a hangnemén ekkor sem változtatott.

— Persze, Ronnie-val valami iskolai projektről beszéltünk. — füllentettem.

— Mhm... — bólintott szkeptikusan, majd a konyhába haladt tovább.

Éreztem, hogy nem hitte el egy szavamat sem, de mégsem tudtam eléállni az igazsággal. Szavak nélkül gesztikulálva jeleztem Ronaldnak, hogy ideje mennie, mire ő többé-kevésbé hamar vette a fonalat.