ʙʟɪɴᴅᴇᴅ ʀᴜʟᴇs [szünetel]

h a t

Miután kezdetlegesen berendeztem az irodámat, egy halomnyi papírmunkát toltak az orrom alá. Mivel a munkaidőm ötig tart, ameddig még három óra vissza volt, nekiláttam a dolgomnak. Blake nem viccelt, valóban nem foglalkoztatta, hogy mennyire tudom elsajátítani az iratokat, saját magamra voltam utalva. Nem szokásom panaszkodni, de ez nálam is megütötte a mércét.

[Három órával később]

Megvan az érzés, amikor már annyi apró betűt kell elolvass, hogy megesküdnél rá, a szemeid rég feladták a szolgálatot?
Ha nem, akkor elárulom, nem kellemes.

Az egyetlen pozitívum, hogy mindennel végeztem, így legalább nem kell hallgassam még az elégedetlen megjegyzéseit is.
A telefonom rezgésére tértem vissza a valóságba, ekkor vettem észre azt is, hogy már tíz perce lejárt a munkaidőm.

Anya üzenete ugrott fel a képernyőn, a munkáról érdeklődött. Mielőtt válaszolhattam volna neki, megjelent egy szám üzenete is.

'Itt van még?'

Ezen kívül mást nem tartalmazott, ezért úgy gondoltam Blake az. Visszaírtam egy egyszerű igent, pár másodpercen belül pedig már nyílt is az ajtóm.

- Le mertem volna fogadni, hogy megkérdezi ki vagyok. - célzott az üzenetre.

- Megfelelően működnek a következtető képességeim. - válaszoltam, egy kevés szarkazmust rejtve a hangomban.

- Gondolom oka van, amiért még itt van. - lassan mellém lépkedett, először a papírokat futotta át, majd a képernyőre vezette a figyelmét.

Lenyűgözve bólogatott a sorokat olvasva. Az arcomra rögtön egy büszke mosoly ült, bár nem szándékoztam elbízni magam. Könnyen kinézem belőle, hogy még a hibátlanban is megtalálja a hibát.

- Szép munka, ha feleannyi szorgos dolgozóm lenne, mint maga, már ki kéne rúgjam őket. - szólalt fel, közben összeszedte a papírokat.

Elképzelésem sem volt, hogy ezt dicséretnek, vagy szidalomnak kéne vennem, ezért kínosan mosolyogtam rá.

Észre sem vettem, hogy közben a telefonom sorozatosan felvilágít, ezt ő is akarva vagy akaratlanul kiszúrta, és nem is hagyta szó nélkül.

- El mehet, gondolom a barátja már epekedve várja.

- Nincs barátom.

- Megértem. - mosolygott gúnyosan, majd mindent összeszedve elhagyta az irodám.

Legszívesebben letöröltem volna azt az önérzetes mosolyt az arcáról, még úgy is, hogy gyönyörű volt. Annyira zavart, hogy képtelen voltam benne hibát találni, így méginkább felbőszítettek a lekicsinylő megjegyzései.

Kimerülten összeszedtem a dolgaimat, majd hazaindultam. Felhívtam Scarlettet, hogy ugorjon el értem, közben anyát is megnyugtattam, hogy semmi bajom. Annyira édes amikor aggódik, néhol túlzásba viszi, de nekem mindig is jól esett, hogy valaki ennyire odafigyel rám.

[Raymond lakásán]

Bármennyire nem volt kedvem, Raymond addig nyaggatott, hogy valami fontosat szeretne mondani, végül beadtam a derekam és átmentem hozzá. Szerencsére nem a város másik felében lakott, hanem csak néhány háztömbbel arrébb.

- Milyen napod volt? - kérdezte érdeklődően.

Épp a harmadik pohár boromat csúsztattam le, szerintem ez már magában sokat elárult.

- Borzasztó.

- Majd belejössz. - motyogott egy puszit nyomva a homlokomra.

- Te miről akartál beszélni? - fordultam hátra felé. - Már egy órája így ülünk, de nem mondtál még semmit.

- Jaj, teljesen elfelejtettem. - mormogta a homlokához kapva. - Megkaptam az állást.

Izgatottságomban felpattantam az öléből. Ray már régóta nem dolgozott egy állandó helyen, helyesbítve, sosem dolgozott állandó helyen. 26 éves, de szerinte még ráér megállapodni, azonban saját motorja, autója, és lakása van, amit egyértelműen nem önerőből tart fent.

Hiába nem vagyunk együtt, törődök vele, és érdekel, hogy mit művel az életével. Sosem szóltam bele a dolgaiba, de amikor már az én mindennapjaimra is kihatott a hanyagsága, megelégeltem. Sikerült ösztönözzem rá, hogy kezdjen végre valamihez, ne csak folyton a pultot támassza és baromságokat csináljon a haverjaival. 

Persze neki sem volt jó csak úgy bármelyik munka, ami szembejött. Nagyon válogatós és ezt akkor sem rejtette el, amikor az álláshirdetéseket böngésztük. Nagy kín és idő árán megtaláltuk a megfelelőnek tűnő munkát, de szinte rettegtem, hogy ezt is képes lesz elmulasztani.

Válaszul csak megcsókoltam, tudta, hogy így fejezem ki az elismerésem. Gyengéden visszacsókolt, majd ahogy már belemélyültünk volna, a telefonom fénye bevilágította az egész nappalit.

Gyorsan magamhoz vettem, hátha valami sürgős üzenetet rejt, de nemhogy sürgős még csak szükséges sem volt.

Napközben már elmentettem Mr. Blake számát, éreztem, hogy nem az lesz az egyetlen szóváltásunk.

Blake: Holnap ne késsen, fontos megbeszélésem lesz és szeretném, ha ott lenne. Pihenje ki magát Brooklyn.

Amint megláttam, hogy Brooklynként említ, muszáj volt válaszoljak.

Maya: A Mayát jobban preferálom.

Egy pillanat alatt érkezett is a válasz, amivel sikeresen tönkretette a hangulatom.

Blake: Úgy hívom, ahogy akarom.