ʙʟɪɴᴅᴇᴅ ʀᴜʟᴇs [szünetel]

n e g y v e n n y o l c

[Három hét múlva]

Az elkövetkezendő három hét gyakorlatilag eseménymentesen telt, ám az én fejemben cikáztak a gondolatok, valamint minden nap rossz közérzettel keltem és feküdtem. Johnny szavainak visszhangját hallottam, ami már kezdett az őrületbe kergetni. Szükségem volt valakire, akivel megoszthatom az aggályaimat, valaki, aki — szó szerint — hasonló cipőben járt, mint én most. Felkerestem Florence-t és megkértem, hogy szánjon rám egy röpke órát az idejéből. Bármennyire is rendellenesnek hangzik, hogy pont hozzá fordulnék egy ilyen zavaros helyzetben, de rajta kívül senki nem tud annyit — sőt még többet is — Johnról, mint én.

Miután beinvitáltam a házunkba és kitöltöttem magunknak egy csésze frissen forralt teát rövidre fogva beavattam a történtekbe, John váratlan visszatérésétől kezdve egészen a gyűrű dilemmáig. Florence türelmesen hallgatott végig, minden szavamat figyelemmel kísérte. Arra is felfigyeltem, hogy kielemezi minden mimikámat és kifejezésemet, amelyeket beszéd közben ejtettem meg.

— Milyen érzést kelt benned a pillanat, amikor ránézel arra a gyűrűre? — kérdezte komoly hangnemben.

Megemeltem a kezem és a szóban forgó ékszerre tekintettem. Eszembe jutott a nap, amikor John felhúzta az ujjamra. Felelevenítettem, hogy akkor milyen érzések kavarogtak bennem. Izgatottság, öröm, szeretet. A jelen pillanatban azonban eme érzelmek egyike sem uralkodott el rajtam. Nem láttam már úgy csillogni a követ, mint akkor.

— Zavarodottságot. — feleltem. — Zavar, hogy nem rég még a mindent jelentette ez a gyűrű, most pedig már semmi pozitívat nem érzek, ha rápillantok.

— Értem. — bólintott. — Miután Johnnal elváltunk én azonnal levettem a gyűrűmet és eltettem egy fiók leghátsó sarkába. Az értéke sokat jelent a mai napig is, sosem gondoltam rá, hogy megszabadulnék tőle, de nem akartam azzal kínozni saját magamat, hogy szem előtt tartom, hogy az emlékek bekebelezzenek. — osztotta meg a saját perspektíváját.

— Azt mondod, hogy tegyem el valahova?

— Én csak azt mondom, hogy számomra ez segített túllendülni a ragaszkodáson. A szívem mélyén tudtam, hogy Johnnal mindennek vége van köztünk, de a gyűrű látványa mégis reményt keltett volna bennem. A személyes tárgyainknak nagyobb ereje van, mint azt hinnénk. Egy aprócska ékszer, ami képes fenekestül felforgatni a mindennapjaidat. — mondta halványan a száját húzva, közben a gyűrűm felé biccentett.

Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva elérzékenyültem Florence mondandóján. Könnyek közt préseltem ki egy gyenge köszönömöt, majd előre nyújtózkodtam a kanapén, hogy megölelhessem. Florence viszonozta a gesztusom és nyugtatóan simított végig a hátamon fel-alá. Miután eltávolodtunk egymástól hirtelen émelygés tört rám, amelyre próbáltam nem figyelmet szentelni, de a helyzet rosszabbodott. A látásom is gyengülni kezdett, Florence hiába ült velem szembe, az egész termete homályba borult.

— M-Maya! — hallatta a nevem kétségbeesetten, majd értem nyúlt, de már hiába, a szemeim akaratom ellenére becsukódtak.

Legközelebb egy kórházi szobában nyitottam ki újra a szemem. Kintről semmi fény nem szűrődött be, egyedül a kórterem lámpája világította meg minimálisan a szobát, így feltételeztem, hogy már beesteledett mire magamhoz tértem. Kissé nehézkesen körbetekintettem, ekkor pillantottam meg Ronnie-t, aki egyik kezével a kezemet fogta, másikkal pedig a fejét támasztotta a széke karfáján. Aludt, de eléggé éber volt ahhoz, hogy egyetlen mozdulatomra összerezzenve kapja fel a fejét.

— Hála égnek, Maya, azt hittem már sosem kelsz fel! — sóhajtott megkönnyebbülve, majd felém hajolt és egy apró puszit nyomott a homlokomra.