ʙʟɪɴᴅᴇᴅ ʀᴜʟᴇs [szünetel]

ö t v e n e g y

Amint megláttam kirajzolódni a két kis formát a monitoron, minden átértékelődött bennem. A szívdobbanásuk felhangzását követően eldöntöttem, hogy eszem ágában sincs lemondani róluk. Az elkövetkezendő napokban összeszedtem minden lelkierőmet, hogy a család elé álljak és összetörjem az álmaikat. Iszonyatosan rosszul éreztem magam, de meglepően nyugodtan fogadták a hírt. Amint közöltem, hogy ikreket várok ők is másképp álltak a dologhoz. Anyagilag nem engedhettek volna meg maguknak egyszerre két csecsemőt, de úgy vélték, hogy a gyerekek szétválasztása embertelen lett volna. A megegyezésünk tehát pozitívan zárult, de azért mély nyomott hagyott mindnyájunkban, ebben biztos vagyok.

Jelenleg a hetedik hónapban járok, és nem hazudok, ha azt mondom, hogy már az állással is gondjaim vannak. A pocakom akkora, mint egy jól kifejlett görögdinnye, a melleim pedig napról napra egyre feszesebbek, ami néha fájdalmas. A felvizesedett lábfejeimről nem is beszélve, amik szintén megnehezítenek a mozgásban. Amikor még csak ábrándoztam a terhességemről, magabiztosan gondoltam, hogy jól fogom viselni, a valóságban azonban néha még vécére menéshez is Ronnie kíséretére szorulok. Nem mintha panaszkodnék, mivel angyali teremtés, és a legkisebb szösszenetemre is ott terem. Szerencsés vagyok, hogy őt nevezhetem a gyermekeim apjának.

— Szerinted ezek milyenek? — mutattam fel két rugdalózót magam előtt.

— Imádnivaló! — vigyorgott lelkesen Scarlett, ahogy szemügyre vette a kis ruhadarabokat.

— Nem akarok túl sok csecsemőruhát, úgyis hamar kinövik. — mondtam, majd beletettem a rugdalózókat a kosarunkba, és elkezdtem továbbhaladni a sorban.

— Nem akartok tartani babaváró bulit? — kérdezte, miután felvette velem a tempót.

— Azzal már kicsit elkéstünk, nem? — pillantottam rá grimaszolva.

— Sosem késő. — vont vállat, mire felnevettem.

— Nevekről beszéltetek már?

— Nem tudunk dönteni. — feleltem felsóhajtva, majd kézbe vettem egy csörgőt.

— Hadd haljam őket! — csapta össze a tenyerét, mire intően rámordultam. — Most mi az? Nem egy könyvtárban vagyunk! — szabadkozott.

— Te sosem változol... — forgattam a szemem, de végül elmosolyodtam. — Jennifer, Isabella, Ashley, ezek a lány nevek — soroltam — Mason, Ronald Jr., Ryle, ezek a fiúk.

— Ashley és Ryle. Csodálatos! — mondta némi gondolkodás után.

— Ronnie nagyon ragaszkodik a nevéhez. — grimaszoltam, majd odaléptem a kasszához.

— Ashley és Ryle Harris. — drámaian ábrándozott a levegőbe, miután kiléptünk a bababoltból.

— Fejezd be, mert a végén nem hagyok választási lehetőséget Ronnie-nak.

— Ez a cél. — kacsintott.

Jó kedvvel és gyerek cuccokkal felpakolva indultunk útnak. A vezetést Scarlett-re bíztam, cserébe én rakhattam a zenéket. Megbeszéltük, hogy kocsikázunk még mielőtt hazamennénk, ezért kihajtottunk a főútra.

Hamarosan fenekestől felfordul az életünk, és a nap mind a huszonnégy órája a kicsik körül fog forogni, ezért kihasználok minden hasonló pillanatot, mint ez az önfeledt kocsikázás. Jó érzés egy kicsit visszatérni New Yorkba, és több időt tölteni a szeretteimmel. Bevallom, tartok az előttünk álló megmérettetéstől, de szerencsére a barátaink és családtagjaink mind egyértelművé tették, hogy bármiben számíthatunk rájuk. Ronnie-val már azt a lehetőséget is fontolóra vettük, hogy pár napra az ő édesanyja, pár napra az enyém költözzön oda hozzánk ideiglenesen. Nem tudni, hogy a kicsik milyen habitusúak lesznek az alvást illetően, azt pedig nem engedhetjük meg magunknak, hogy akár heteken keresztül mindketten otthon legyünk. Az anyukák bevonása nagy segítség lenne, nekem főleg, az egyszer biztos.

Haladás közben feltűnt, hogy Scar sűrűn tekintget a visszapillantó irányába, amit egy idő után meg is említettem neki.

— Mit látsz?

— Nem akarok paranoiásnak hangzani... — kezdett bele, majd elhallgatott.

— Mi az, Scar? — bíztattam a beszédre. A vonásai ekkor már aggodalmas alakot öltöttek.

— Szerintem valaki követ minket. — mondta, még mindig a visszapillantóba meredve.

Tudtam, hogy nem viccelődne ilyesmivel, ezért én is úgy forgolódtam, hogy lássam a mögöttünk haladó autót. Miután utasítottam a barátnőmet, hogy vegyen fordulatokat, számomra is egyértelművé vált, hogy az a bizonyos fekete autó követ minket. Rajtam is kezdett eluralkodni a pánik, ezért arra ösztönöztem a barátnőmet, hogy teljesen mindegy merre megy, csak rázza le. A követőnk hamarosan megunta a macska-egér játékot, és rálépett a gázra. Veszélyes manővereket produkálva velünk egy huzamba került, ekkor derült fény a sofőrre. Johnny lehúzott ablakon keresztül legyintgetett, hogy álljunk meg. Meg sem fordult a fejemben ennek a lehetősége, ezért mondtam Scarlett-nek, hogy hagyja le. Johnny nem adta fel, ami kezdett egyre aggasztóbbá válni. Lassan már egy rendőrségi autósüldözésnek éreztem a helyzetünket, ami közel sem vicces. Felfigyeltem rá, hogy Scarlett egyre hangosabban veszi a levegőt, már-már zihált, és a kormányt is megfeszülve szorította.

— Scarlett? — fordultam felé rémülten, de mintha meg sem hallott volna.

Egyre gyorsabban mentünk, mintha a lába a pedálhoz ragadt volna. Nem találkoztam még első kézből pánikrohamban szenvedő emberrel, de rá kellett eszméljek, hogy Scarlett éppen átesik egyen. Ekkor már én is iszonyatosan rettegtem, csak arra tudtam gondolni, hogy ne adja Isten, hogy balesetet szenvedjünk. Ám a félelmem rövidesen bekövetkezett...