ʙʟɪɴᴅᴇᴅ ʀᴜʟᴇs [szünetel]

n e g y v e n ö t

Azt gondoltam az üzenet olvasása után, hogy teljesen lesújt majd a hír, és az emlékek záporként zúdulnak rám. Ez nem történt meg. Félretekintettem Ronnie ártatlan, egyben értetlen arcára, és nem éreztem azt, hogy hibát követtem el.

— Scarlett üzent. — kezdtem szóhoz. — John hazaérkezett.

A szavaim hallatára Ronald szemei kikerekedtek, de az arckifejezéseivel próbált nyugodtságot sugallni. Bele sem mertem gondolni, hogy mi járhat a fejében abban a pillanatban.

— És, hogy érzel ezzel kapcsolatban? — kérdezte hallhatóan tartva a válaszomtól.

— Őszintén, sehogy. Ezzel a ténnyel magában nem tudok mit kezdeni.

— Szerinted mi történne, ha találkoznátok? — mélyebbre tapintott a témában, a válasz már bennem sem közömbösen fogalmazódott meg.

— Borzasztó lenne, de előbb vagy utóbb túl kell esnem rajta. Kettőnk érdekében is. — mosolyogva a kezéért nyúltam.

Bizonytalan tekintetében ismét felcsillant a határozottság fénye, ami megmelengette a szívem. Nem akartam, hogy azt érezze John mellett labdába sem rúghat, mivel ezt a legnagyobb magabiztossággal cáfolom. Az iránta táplált érzéseim még nem szűntek meg teljesen, de szeretem Ronnie-t és ezen semmi sem változtathat.

— Tudod, hogy rám bármiben számíthatsz. — mondta, majd magához húzott.

A vállába fúrtam a fejem, és elmélyedve a kellemes pillanatban, halk hangon feleltem, hogy "tudom".

[Másnap]

Nem is volt időm John nagy visszatérésén töprengeni, mivel gőzerővel dolgoztam a családi összejövetelre. Ronnie-val meghívtuk mindkettőnk szüleit, valamint a barátainkat, hogy együtt töltsük a halloweent. A rengeteg tök sikeres és sikertelen kifaragása után szinte undorral álltam neki pitét sütni. Ronald nem remekel a konyhában, ezért kizárólag magamra voltam utalva.

A beöltözősdiről ebben az évben mindannyian leadtunk és inkább az egyszerűség sémáját követjük. Az utcánkban azonban több gyerek van, számításba vettem a látogatásukat is, ezért már napközben kikészítettem egy tálnyi édességet.

Ronnie-val még a vendégek érkezése előtt elugrottunk a nagykereskedésbe borospohár szettet venni, mivel a költözésünk során egy baklövést követően szinte az egész készletünk megsemmisült. Scarlett ekkor hívott, hogy ha nem gond, nem-e tudok elmenni érte Lowellig, mivel lerobbant az autója a semmi közepén. Természetesen egyből elkértem a pontos koordinátáit, majd hátrahagyva Ronnie-t — rábízva az ízléses poharak kiválasztását — autóba pattantam, és el is indultam érte.

Lowell határába érve értetlenül figyeltem a GPS-em, mivel már majdnem a városban voltam, de a Scarlett által küldött helyszín piros pöttye még távol villogott. Semmit sem sejtve fordultam be utcából utcába, amikor már azt hittem, hogy elromlott a műszerem, jelzett, hogy elérkeztem az úti célhoz. Kipillantottam a szélvédőn és meg is láttam Scarlett autóját leparkolva egy kávézó előtt. Az egész szituáció gyanúsan vette ki magát, ezért először inkább felhívtam a barátnőmet, minthogy eszeveszetten berontsak az ismeretlen helyre. Túl egyszerű is lett volna minden, ha Scarlett felveszi a mobilját, de természetesen nem könnyített a dolgomon. Nem maradt más választásom, szkeptikus figyelemmel és bizonytalan léptekkel tértem be a kávézóba.

A teltház arról uralkodott, hogy a hely bizonyára nagy népszerűséggel bír, számomra azonban ez csak egy mellékes észrevétel volt. Az ismeretlen arcok között egyből Scarlettet kezdtem keresni, majd rövid fejkapkodást követően ki is szúrtam az egyik eldugottabb zugban. Egy férfi alak ült vele szemben, — nekem háttal — nem tartott sokáig ráeszméljek, hogy ki is az. Ezidő alatt a barátnőmnek is feltűnt az érkezésem, és gyors lendületet kapva magán fel is pattant az asztaltól. Ennek hatására a férfi is hátrafordult, a tekintetünk egyből összetalálkozott.