ʙʟɪɴᴅᴇᴅ ʀᴜʟᴇs [szünetel]

h u s z o n k i l e n c

Egy darabig szó nélkül ültünk egymás mellett, fogalmam sem volt róla, hogy mit kéne mondanom, a választékokat játszottam le a fejemben, de mindegyik baromira kínos volt. Johnny valószínűleg még nem dolgozta fel az imént történteket, ezért nem kezdett beszédhez. Az agyalással és kellemetlen csenddel gyorsan elment az idő, ahogy az út is. Mivel John egyszer csak megállt, arra következtettem, hogy megérkeztünk az úti célhoz.

Mielőtt kiszállhattam volna az autóból hallhatóan vett egy mély levegőt, mint aki összeszedi a gondolatait, hogy aztán kimondja őket. Így is történt, végre megszűnt a nyomasztó némaság köztünk.

— Szeretném, ha letisztáznánk valamit. — mondta komoly hangnemben.

— Igen?

— Neked gondot okoz a korom? Az előbbi helyzet számomra meglepő volt, számodra viszont láthatóan kellemetlen. Nem szeretném, ha így éreznéd magad mellettem.

A szavai a lelkembe égtek. Meg sem fordult a fejemben, hogy ezt szűrte le a történtekből, de visszagondolva valóban furcsa lehetett a viselkedésem számára.

— Nem, ilyesmiről szó sincs! — jelentettem ki határozottan.

— Akkor mi a gond? — a felsőteste teljes terjedelmével felém fordult.

— Engem nem zavar a korod, sőt, egyáltalán nem foglalkoztat. Nem tagadom, amikor először meghallottam, kissé meglepődtem, de sosem rágódtam ezen. Az apámról azonban nem merem ezt állítani. Eddig az összes pasimban talált kivetni valót, és attól félek, hogy veled kapcsolatban sem lenne ez másképp. — ki mondtam őszintén, ami a lelkemet nyomta.

Johnny egy darabig csak nézett rám, bizonyára átgondolta a szavaim és hogy miképp reagáljon rá. Egy mélyet sóhajtott, majd újra elfordította a kulcsot és ismét útnak indultunk.

— Egyetértek vele. Ha valaha lesz egy lányom, akár még negyven éves korában is számon tartom az életét. — motyogta grimaszolva. Örültem neki, hogy nem vette zokon a lehetséges nehézségeket apámmal.

— Szóval, hová megyünk? — kíváncsian témát váltottam.

— Már mindjárt ott vagyunk. — el sem pillantott az útról.

Én is magam elé meredtem, át a szélvédőn, majd egy kanyart követően megláttam egy magas tornyot. Amióta az eszemet tudom New Yorkban élek, de ezzel a hellyel valahogy még sosem találkoztam. Nagy figyelemmel néztem fel az előttem álló objektumra, a felépítése és a harmonikus világítása is nagyon elnyerte a tetszésem. Egy bökkenő volt.

— Johnny...

— Igen?

— Tériszonyom van. — mondtam kétségbeesetten.

— Kétlem. — vigyorgott hitetlenkedve.

— Nem, komolyan! — egyre jobban elült rajtam a pánik.

— Jó, nyugi, mély levegő — riadtan próbált légzési gyakorlatokat bemutatni.

— Nincs semmi bajom! — nevetve löktem rajta egyet — Csak nem akarom elrontani a programunkat.

— Ne butáskodj már, nekem az az első és legfontosabb, hogy te jól érezd magad. Mehetünk máshova is. — azzal vissza is indult az autóhoz.

— Ne! — szóltam utána — Megpróbálom.

— Maya, nem muszáj, ha nem vagy biztos magadban akkor nem kell erőltetni.

— De benned biztos vagyok. Tudom, hogy veled bármire képes lennék.

Egy büszke mosoly terült az arcára. Hozzám lépett, a kezébe vette az enyémet, majd szorosan fogva megindultunk a lépcsőkön.
Eleinte kicsit paráztam, ráadásul Johnny folyton azt hajtogatta, hogy ne nézzek le és rendben leszek, de minden egyes alkalommal az ellenkezőjét tettem. Nyögvenyelősen feljutottunk a torony feléig, onnantól viszont már könnyebben ment. Nem azért, mert elillant a tériszonyom, hanem mert biztonságban éreztem magam John karjaiban. Ha kibillennék a saját egyensúlyomból, tudnám, hogy ő akkor is megfogna.

Felérve a legtetejére még kicsit ingatag volt a mozgásom, de már sokkal felszabadultabban éreztem magam, főleg mert a kilátás valami csodálatos volt. Az egész város fényekben pompázott, ráadásul telihold is volt, ami még szebbé varázsolta a látképet. A korlátba kapaszkodtam, Johnny pedig hátulról karolt át, az egész hely a miénk volt. Pár nosztalgikus pillanat után felé fordultam és egy gyengéd csókkal köszöntem meg neki, hogy lehetővé tette mindezt.

— Amióta megláttalak, tudtam, hogy bajba fogsz sodorni. — mondta.

— Miféle bajba? — értetlenül kérdeztem vissza.

— Hogy szerelembe esek. Sosem voltam még szerelmes. — jelentette ki, engem meglepve a szavaival.

— Florence?

— Szerettem, de inkább úgy mint a gyermekem anyját. Wyatt előtt pedig csak vonzódtam hozzá, de semmi több.

— És honnan tudod, hogy irántam másképp érzel és nem csak vonzódsz?

— Mert ha rád nézek, egy olyan nőt látok magam előtt akiért tudom, hogy az életemet adnám. Fogalmam sincs miféle mágiát használsz, de engem teljesen az ujjaid köré csavartál.

Hiába vitt bele humort, én teljesen komolyan vettem minden szavát. Sosem beszélt még rólam senki ilyen áhítattal és csodálattal a szemeiben, ezért egy cseppet megkönnyeztem, de reméltem, hogy Johnny ezt nem látja. Mielőtt bármit mondhattam volna ismét beszédre nyitotta a száját.

— Tudom, hogy te is így érzel irántam, de nem várom el, hogy most rögtön kimond. Azt akarom, hogy amikor készen állsz, te magadtól akard a tudomásomra adni.

Egy kő esett le a szívemről. Tisztában vagyok az érzéseimmel, de olyan sok mindent érzek egyszerre, hogy képtelen vagyok megfogalmazni, főleg nem szavakkal. Tudom, hogy a tettek többet érnek, és igyekszem is megmutatni Johnnynak, hogy mennyit jelent nekem, de ahogy nekem is jól esik, amikor az érzéseiről beszél, biztosan őt is mélyen megérintené. Egyben viszont rendíthetetlenül biztos vagyok: szeretem ezt a férfit.