Miles away - Still there

2. fejezet

Nem tudom meddig álldogáltam nem messze a vasútállomástól.

Néztem a hóesést, ahogy egyre sűrűbben és nagyobb pelyhekben esett a hó. Kezdett besötétedni, és a lámpák fényében egy újabb wonderland tárult elém.

Van ez az érzés, mikor meglátsz valakit, és érzed, hogy különleges. Én tudtam, hogy különleges. Láttam a szemében, azokban a kedves és szégyellős szemekben, hogy tiszta lelkű.

Barátnőm szerint nagyon jó ember ismerő vagyok, elég sokszor sikerült elsőre kiismernek az emberek a környezetünkben. A testbeszéd és a tekintet sokat elárul. Nem tudtam, hogy a srác, akivel ma alig fél órát töltöttem, milyen ember lehet a magánéletben, de első benyomás alapján biztos adtam volna egy esélyt annak, hogy megismerjem.

Megrezzent a telefon a zsebemben, és miután sikerült leszedni a kesztyűmet a kezemről felvettem.

- Szia Kincsem, merre vagy? – kérdezte anya.

- Ummm... a vasútállomás közelében – válaszoltam és körbe pillantottam.

- Hol? Vasútállomás? – kérdezte meglepetten, közben hallottam, hogy apa is kérdezi a háttérben, hogy mit keresek ott, - Miért vagy ott?

- Nem igazán tudom, csak erre bóklásztam, elkalandoztam a hóesésben – mondtam szórakozottan. Biztos nem fogom elárulni nekik, hogy egy idegent kísérgettem, még azt kellene, utána egy életre eltiltanának a városban bóklászástól annak ellenére, hogy 26 éves vagyok.

- Most indulunk visszafelé a nagyszüleiddel. Elmegyünk enni a Budapest Bistro-ba, gyere oda te is, rendben?

- Mmm, oké, szerintem fél óra és ott leszek.

- Megvárunk majd odakint – szólt apa a telefonba.

- Nem kell, menjetek be nyugodtan, meg ne fázzatok.

- Nem, nem, akkor majd csak én várlak, jobban szeretnélek kint megvárni – válaszolta apa kicsit akaratosan, így beadtam a derekamat.

- Jó-jó, legyen, de anya és nagyiék tényleg legyenek bent – igyekszek.

- Rendben Kincsem, vigyázz magadra az úton. Elég sötét van már, el ne tévedj – mondta még anya.

- Nem fogok, ne aggódj, van GPS-em.

Letettem a telefont, kerestem egy kellemes playlistet a telefonomon, bedugtam a fülesemet és úgy indultam el az étterem felé. Lassan lépkedtem, és élveztem a ropogó havat a talpaim alatt.

Kezdett vizes lenni a hajam a sok hótól, így gyorsan feltettem a kapucnimat, fentebb húztam a cipzárat a nyakamnál, hogy ne fázzon a nyakam így sál nélkül.

Vajon felszálltak már a srác és a barátai a vonatra? – elmélkedtem út közben, aztán elkalandoztak a gondolataim.

Eszembe jutott a barátnőm, akit megpróbáltam rábeszélni, hogy velem jöjjön, de nem akarta zavarni a családi kirándulást. Pedig biztos ő is élvezte volna, még sose volt Anglián kívül. Sokat jártunk Cambridge várost együtt, sokszor kimaradtunk éjszaka, aztán valamelyikünknél melegedtünk meg a hosszú éjszakai séták után. Mondjuk Ella annyira nem szerette a telet, a havat, síelésre se tudtam még rávenni, pedig mondtam neki, hogy együtt tanulnánk meg, de hát ez van.

-- -

Mikor megérkeztem az étteremhez, apa tényleg ott állt az étterem előtt, karba tett kezekkel, gondolom így próbálta meg magát melegebben tartani. Odamentem hozzá és igyekeztem nem nagyon vigyorogni.