Miles away - Still there

7. fejezet

- Ott vagy? – kérdezte, mikor hosszú másodpercekig nem mondtam semmit.

Annyira rosszul éreztem magam a bőrömben, hogy Ellára pillantottam, aki felvonta a szemöldökét kérdőn.

- Igen, bocsánat... csak meglepődtem – válaszoltam lassan.

- Rosszkor hívtalak? Hívjalak később? – kérdezte.

- És utána megint nem hívsz? – csúszott ki a számon, amit egyből meg is bántam.

A hang a vonal másik végén hallgatott, mint mikor előzőleg is megöltem a beszélgetést. Jobb lenne, ha megint elköszönne és letenné. Én meg azonnal letiltanám és törölném a számát.

- Sajnálom, én hibáztam, haragszol? – kérdezte gyengéden, amivel nagyon meglepett.

- Nem, csak nem értelek – mondtam lassan, és el akartam bújni valahova, egy barlangba, bárhova, ahol nincs most ott Ő és Ella.

- Tényleg sajnálom, nem volt lehetőségem – magyarázta egy kis nyelvbotlással.

Nem volt lehetősége? Hat hónap alatt? Komolyan ez a magyarázat? Nem tudom, hogy most nevessek vagy sírjak. Három hónapig tuti ezen kattogtam, mit kellett volna akkor csinálnom, aztán hagytam a fenébe, elengedtem, és tényleg sikerült is elengedni. De akkor most miért hívott? Nem értem, amúgy se értem a pasikat, de ezt még úgy sem.

- Miért hívtál? – kérdeztem végül, mert ez az, amit igazán tudni akarok.

Megint hallgatott a telefonba. Vagy nem értette a kérdést, vagy nem tudja mit válaszoljon. Pedig rohadt egyszerű kérdést tettem fel, röviden, tömören, érthetően.

- Sajnálom – mondta röviden, és aztán volt képe letenni a telefont. Köszönés nélkül, anélkül, hogy bármit reagálhattam volna, kinyomta. Hallgattam, ahogy megszakad a vonal, pittyeg a telefonom a végén. Elvettem a fülemtől, és hitetlenkedve néztem a telefonomra.

- Most komolyan képes voltál ezért, EZÉRT felhívni!? Ezt nem hiszem el – morogtam a telefonomnak, mintha az értené, aztán felpillantottam Ellára, aki nagyon furcsán méregetett, és csendben volt, ami nagyon rosszat jelentett.

Grimaszoltam egyet, kicsit összébb húztam magam, és félve néztem rá.

- Most magyarázatot kellene adnom? – kérdeztem félve, de tudtam, hogy a válasz igen lesz.

- Méghozzá nagyon gyorsan, még mielőtt felállok és hazamegyek – keresztbe fonta a karjait mellettem és úgy nézett rám felvont szemöldökkel.

Mély levegőt vettem, lehunytam a szemem, aztán kifújtam a levegőt. Ezzel próbáltam kicsit nyugtatni magam. Törökülésbe ültem Ellával szemben a kanapén, az egyik díszpárna csücsökkel kezdtem játszani idegességemben, és elkezdtem mesélni.

Mindent.

Onnan kezdtem, hogy Bécsben kölcsön adtam neki a telefonom, de elfelejtettem, aztán felhívott itthon pár hét múlva. Elmeséltem miken mentem keresztül, milyen érzelmi hullámvasút volt az életem azidő alatt, miért voltam néha rosszabb hangulatban, aztán miért nyugodtan le egy idő után.

Nem tudom mikor, de elkezdtem sírni mesélés közben, mert az eddig elfolytott éréseim mind előtörtek, potyogtak a könnyeim, közben meséltem, Ella pedig nyugtatásképpen elkezdte simogatni a karomat.

Mikor végeztem, kifújtam az orromat és Ellára néztem, akinek nem tudtam olvasni az arcáról. Gondolom feldolgozta mindazt, amit rázúdítottam, hogy az elmúlt fél évben miért voltam néha más.