Miles away - Still there

17. fejezet

Yoongit lent hagytam az épület előtt.

Megkérdeztem tőle, hogy esetleg be akar-e jönni, de csak megrázta a fejét. Gondoltam, hogy nemet mondd, nem igazán akar ő emberek előtt mutatkozni, szóval eszembe se volt erőltetni. Mondtam neki, hogy egy kis időbe eltelhet, mire megszabadulok, megtalálom a főnököt, de mondta, hogy intézzem nyugodtan a dolgaimat, addig ő leül az épület előtt az egyik padra.

Figyeltem, ahogy elindult az egyik távolabbi padhoz, majd én is elindultam befelé. A portán megálltam és megkérdeztem, jött-e valamilyen csomag, amit esetleg fel kell vinnem. Mivel nem érkezett most semmi így először a mi irodánkba mentem vissza, utána megyek a főnökhöz, hogy engedjen már el délutánra.

Mikor beléptem az irodánkba, Veronica egyből felpattant a helyéről és odarohant hozzám szélesen mosolyogva.

- Ki vele, ki az a fickó? Életemben először láttalak kivirulni egy férfi közelében – csicseregte Ver én pedig megpróbáltam ártatlan arcot vágni, de basszus nem ment, mert éreztem, ahogy elpirulok.

Veronica felvisított, összecsapta a tenyereit.

- Mesélj csibém, mesélj – biztatott, de én csak halkan nevetve megráztam a fejem.

- Majd máskor, rendben? Lent vár és szeretnék haza menni, ha a főnök elenged – mondtam nekik, Gretara pillantottam. – Visszajött már a főnök?

- Majd máskor olyan soká lesz – motyogta Veronica kicsit csalódottan, de láttam a szórakozottságot a tekintetén, ahogy leült a helyére.

- Igen, bent volt az irodájában, ha nincs ott, akkor meg a konferenciateremben lehet. – Greta is kíváncsian nézett rám, minden bizonnyal Veronica már beavatta abba, amit lent látott az udvaron. Tudják, hogy úgy is kiszedik belőlem az egészet.

- Rendben – bólintottam, és megfordultam, - mindjárt jövök.

Rámutattam egy ujjal Veronicára és picit kinyújtottam a nyelvem.

- Addig nem kibeszélni engem, nem szép dolog.

Szerencsére a főnököt az irodájában találtam. Bekopogtam és mikor hallottam, hogy „tessék" benyitottam hozzá.

- Elnézést Főnök – mondtam halkan egy kis mosollyal az arcomon.

- Ah, Aurora, gyere csak be, mit tehetek érted? – kérdezte kíváncsian, jó kedve volt, minden bizonnyal sikerült neki mindent időben elintéznie a holnapi állófogadásra. Néhány papírt, számlát rendezgetett az asztalán.

- Haza mehetnék ma hamarabb? – kérdeztem óvatosan.

Felvonta a szemöldökét és várta, hogy folytassam.

- Esetleg úgy 5 perc múlva? – mosolyogtam, és folytattam. – Betoppant egy dél-koreai barátom (igen, direkt jegyeztem meg neki, hogy dél-koreai), meg akart lepni, és éppen lent vár az udvaron.

- Aurora. És te még itt vagy? – kérdezi szórakozottan. – Menj csak nyugodtan, elég lett volna, ha telefonálsz, a napokban úgy is volt jópár túlórád, rád fér a pihenés. Nahát, dél-koreai barát? Véletlen egybeesés?

- Köszönöm szépen! Ami azt illeti, hamarabb ismertem meg, mint ahogy kiderült a dél-koreai céges dolog – mondtam kicsit nevetve.

- Akkor nagyon kicsi a világ! Na de menj csak nyugodtan! Holnap így számíthatunk rád? – kérdezte.

Erre eddig nem is gondoltam, persze minden nagyon hirtelen jött, történt, esélyem se volt ennyire végig gondolni.

- Holnapra inkább vennék ki egy nap szabadságot, ha nem gond. Szeretném neki megmutatni a várost, és nem sokáig marad.