Miles away - Still there

3. fejezet

10 óra lehetett, mikor arra ébredtem fel, hogy anya benyit a szobámba és ébresztgetni próbál.

Őszintén szólva annyira fáradt voltam, hogy nem igazán akartam kikelni az ágyból. Most éreztem igazán, hogy elfáradtam az egész napos sétálásban.

Motyogtam anyának, hogy mindjárt kelek és lemegyek reggelizni. Talán fél óra volt ez a mindjárt, mire kimásztam az ágyból, valamit kezdtem a kócos barna tincseimmel... nem volt kedvem még fésülködni se, így fogtam és egy kócos kontyba kötöttem a fejem búbján. Itthon vagyok, fene se lát, tökéletes.

Kicsoszogtam a konyhába, anyáék már az ebédet készítették elő.

Megcsapta az orromat a friss kávé illata, odamentem anyához és adtam neki egy cuppanós puszit, amiért elkészítette nekem a friss mennyei mannámat.

- Köszönöm, életet mentettél vele – motyogtam és már kortyoltam is belőle. Isteni.

Komolyan mondom, mióta dolgozok, kávé függő lettem. Nem cappuccino, hanem az igazi presszó kávé tejszínnel. Minden reggelemet ezzel kezdem, ha nem kapom meg a reggeli kávé adagomat, állítólag egy sárkány vagyok a cégnél, meg nyűgös, aki este nem kapott... nos... társaságot.

- Apáék hol vannak? – kérdeztem meg a csészém felett anyára pillantva kérdőn.

Anya rám nézett és sóhajtott.

- Hát... nagyapád kocsija nyugdíjba vonult – mondta szórakozottan. Mama motyogott mellette valamit, ami úgy hangzott mint „öreg", „tragacs", „bontó" és értetlenül néztem anyára, aki folytatta.

- Nagyapád kocsijának tönkre ment a motorja. Reggel nem indult be – magyarázta anya, - most azt próbálja apád beindítani valahogy, hogy el tudják vontatni szerelőhöz.

- Nem szerelőhöz kellene vinni, hanem egyenesen bontóba – mérgelődött mamám, aki a késsel is elkezdett hadonászni, - hányszor is mondtam már, hogy vegyünk másikat, mert öreg? Hányszor? Ezerszer. Napi szinten nem, de azt kellett volna. Mi lett volna, ha tegnap este nem indul el a kocsi? Ott ragadunk külföldön – mérgelődött tovább mama, én meg belemosolyogtam a csészébe. Anya csak grimaszolt.

- Ugyan anya, hiszen ott a vasútállomás, haza vonatoztunk volna, Daniel meg elintézte volna, hogy hazavontassák a kocsit. Nem tragédia ez – próbálta nyugtatni anya.

- Nem tragédia, hanem egy Adventi Csoda! – kotyogtam közbe, amire mindketten rám néztek, és azt hiszem ez kellett, mert mama elnevette magát, és anya kifújta a bent tartott levegőt.

- A lényeg, hogy mielőtt hazamegyünk, nektek kell egy új kocsi – folytatta anya, és mamának kezdte magyarázni, hogy rá kell beszélni a férfiakat, hogy a kocsi mehet a kukába.

Nem vagyunk szegény család, így nem kell behúzni a gatyakorcot, hogy új kocsit vegyünk, csak hát ilyenek az öregek, magukra nem akarnak költeni, mert nekik már nem kell sokáig. De megkönnyíti az életüket, mindig ezt mondogatták nekik, és valahogy mindig belementek.

Leültem az asztalhoz és nekiláttam reggelizni, közben kilestem az udvarra, ahol apa éppen a kocsi motorházába volt behajolva, ott nézett valamit. Lenyeltem egy falat zsemlét és grimaszoltam. Pasik és az autók. Brr.

Mire befejeztem a reggelit egy nagyon csalódott arcú papa és egy bosszús apu jöttek be. Apa a - valószínűleg – olajos kezeit törölgette egy rongyba.

- Sziasztok – köszöntöttem őket, kicsit integetve a kezemmel.

- Jó reggelt Aranyom – köszönt papa széles mosollyal, - jól aludtál?