Miles away - Still there

14. fejezet

Eltelt a hét.

Ahogy telnek a napok egyre jobban csak egy álomnak tűnik, hogy én Szöulban jártam. Visszatértem a szokásos mindennapokhoz.

Vasárnap reggel korán keltem, és elmentem futni. Szerettem a reggeli friss levegőn sétálni, zenét hallgatni, futni. Mióta hazajöttem futni van kedvem, így jobban ki tudom szellőztetni a fejemet. Kicsit borongós idő volt, így reméltem, hogy mire körbe futom a közeli parkot nem jön fel az eső.

Mikor eszembe jut, hogy miért futok, mindig Yoongit hibáztatom.

Pénteken írt, nem válaszoltam neki. Szombaton újra próbálkoztam. Nem olvastam el. Ma reggelre még nem volt üzenetem.

Tudom, gyerekes büntetés volt, de egye meg amit főzött alapon, érezze, milyen volt nekem, mikor napokig nem volt képes válaszolni.

Futás közben csak én voltam, a zene és a természet. A parkban megálltam egy picit pihenni, majd tovább indultam mikor kicsit kifújtam magam. Yoongi tehet róla, hogy feszült vagyok. Próbáltam ezt bemagyarázni magamnak. De igazából az én hibám, mert én nem vagyok képes felnőtt módra kezelni. Megtehetném, de nem akarom. Mert ő volt az első, akit közel akartam engedni, de talán mégse érdemelte meg.

Mikor a parkot megkerültem, elkezdett morogni – dörögni az ég. Megálltam, kivettem az egyik fülhallgatót a fülemből, és felnéztem a sötét felhős égre, figyeltem, ahogy a felhők gyorsan vonulnak.

Az órámra pillantottam, még nem volt 7 óra, volt még egy kis időm, úgy terveztem, hogy olyan fél 8 körül hazamegyek. Hagytam anyának egy cetlit a konyhapulton, hogy futni jöttem.

Ahogy tovább futottam a fákkal beültetett parkon, kizártam minden gondolatot a fejemből. Pár méter után megéreztem az első esőcseppet. Felnéztem az égre és az egyre sötétebb felhőkre, sietnem kellett, ha nem akartam nagyon megázni, így rövidítettem az útvonalamon.

Mire hazaértem már eléggé szitált az eső, de még nem áztam át teljesen. Gyorsan bementem a házba és egyenesen a fürdő felé vettem az irányt. Közben köszöntem anyának, aki már a konyhában pakolászott.

- Nagyon megáztál? – kérdezte.

- Nem vészes, gyorsan megyek és megfürdök és megtörlöm a hajam – mondtam neki, és már magamra is csuktam a fürdő ajtót.

Mikor szárazan, frissen kijöttem a fürdőből, bekukkantottam a konyhába.

- Segítsek valamit? – kérdeztem anyát törölközővel a fejemen.

- Nem kell, menj csak fel, pihenj egy keveset, én közben megcsinálom a reggelit, meg szólok apádnak, fél óra múlva ehetünk.

- Okés – nem ellenkeztem így visszamentem a szobámba és lehuppantam az ágyamra.

Egyből felvettem a telefonomat. 2 olvasatlan üzenet. Sóhajtottam egy nagyot, félre dobtam a törölközőt és megnyitottam az elsőt.

„Szia Roo! Mi újság? Itt vidéken minden unalmas, hiányzol nagyon. Ma korán reggel tehenet kellett etetnem, érted, TEHENET. Roo, amiket én itt láttam, el se tudom neked mondani..." jött Ella nagyon drámai üzenete.

Ella a hétvégét a vidéki nagyszüleinél töltötte a családjával, akik állattenyésztéssel foglalkoztak, mondhatni egy mini farmjuk volt, tehenekkel, birkákkal és minden féle szárnyas jószággal. Ella meg, valljuk be, igazi városi lány volt, szóval vicces elképzelni, ahogy felvesz egy gumicsizmát és kimegy a teheneket etetni. Szórakozottan mosolyogtam rajta, miközben válaszoltam.