Miles away - Still there

20. fejezet

Reggel 6 órakor nagyon fáradtan nyomtam le az ébresztőmet. Megdörzsöltem a szemeimet, a hátamra fordultam és csukott szemmel feküdtem.

Az éjszaka nem sokat aludtam. Állandóan forgolódtam, mindenre felébredtem. Nem emlékszek mikor voltam utoljára ennyire ideges valamitől, vagy valakitől. Most így ebben a pillanatban átgondolva, szerintem sose.

A mai napot kell valahogy túlélnem, holnap reggel felszáll Yoongi repülője és vége lesz ennek az egésznek. Az éjszaka annyit kattogott az agyam, hogy elhatároztam, nem megyek el. Igaza volt Ellának féltem, akárki akármit mond ezután, tudom, hogy rosszul fog esni, de egyszerűen rettegek az elutazástól. Normál esetben, kapnék az alkalmon, és hiába ilyen jó a kapcsolatom Yoongival, lehet pont ezért félek tőle. Ella ugyan mondta, hogy tapasztaljam meg milyen, de azt nem mondhattam el neki, hogy a BTS tagja és valószínűleg nagyon nehéz lesz nekem odakint. Lehet, ha ezt az apró részletet, ami igazából hatalmas dolog, elmondtam volna neki, nem próbál arra biztatni, hogy menjek.

Hallgassak a szívemre, anya is ezt mondta, és ő tudta kikről van szó... de még így is félek. Persze nem tudom mire számíthatok ott, de biztos vagyok benne, hogy nem fognak tárt karokkal fogadni. Millió rajongó közül senki se tud a közelükbe férkőzni, de itt vagyok én, aki egy véletlennek köszönheti, hogy ismeri Yoongit.

Aki kedveli őt.

Felemeltem a párnámat magam mellől, az arcomra tettem és hangosan belenyögtem kínomban. Valamennyire tompított a hangomon legalább.

Nagy nehezen kimásztam az ágyból, felöltöztem, és lementem a konyhába. Halkan motyogva köszöntem anyának, lefőztem a kávémat, amihez most még hangulatom se volt. Leültem az asztalhoz, kevergettem és csak néztem ki a fejemből.

Sokadjára sóhajthattam, mert anya ült le mellém.

- Jól vagy? – kérdezte óvatosan.

Próbáltam egy mosolyt erőltetni az arcomra, de inkább csak grimasz lett belőle.

- Megvagyok, megleszek, ne aggódj – felnéztem a faliórára, negyed óra múlva indulnom kell dolgozni. – Nem aludtam túl jól, de majd a friss levegő segít.

- Ha gondolod, maradj itthon – próbálkozott anya, de csak megráztam a fejem.

- Kell valami, hogy elterelje a gondolataimat – mondtam halványan mosolyogva.

- Rori, kicsim... - kezdte anya, de félbeszakítottam egy felcsóválással.

- Ne beszéljünk róla, jó? Most nem menne, és indulnom is kell – magyaráztam, majd felálltam mellőle, közben egyben lehúztam a kávémat. Az előszobában felvettem a csizmámat, és a táskámat.

- Este jövök - kiáltottam vissza anyának, és már ki is léptem az ajtón.

Tudom, hogy aggódott, mindenki aggódott miattam, szánalmasnak éreztem magam, hogy ennyire látszik mennyire szenvedek. Azt akartam, hogy vége legyen végre.

Bedugtam a fülembe a fülhallgatómat, kerestem egy lejátszási listát, amiben egy BTS szám sincs, és azt hallgatva sétáltam a munkahelyemre.

---

A munkahelyemen se volt jobb a helyzet. Sőt, rosszabb volt, mert a lányok az irodán semmit se tudtak, és kikészítettek, de nem mondhattam el mindent.

Veronica végig kifaggatott ki volt a fiú, miért jött, aztán mikor mondtam, hogy nálunk aludt, na akkor teljesen rákattant a témára és mindenfélét kérdezett. Imádom ezt a csajt, de most nagyon szívesen elküldtem volna valahova messzire. Vagy inkább én mentem volna el valahova nagyon nagyon messzire, egyszerűbb lett volna.