Miles away - Still there

12. fejezet

Csütörtök este a szobámban ültem az összekészített bőröndöm előtt. Még egyszer végig gondoltam, hogy mindent bepakoltam-e. Túl voltam a fürdésen, hajmosáson, így már csak aludnom kellene hamarosan.

Úgy lett megbeszélve, hogy hajnalban, fél 4kor jönnek értem, itthon felvesznek és megyünk a londoni reptérre, ahonnan indul a gépünk. Lesz majd egy átszállásunk, és onnan indul az utunk hosszabb része.

Ránéztem a kikészített ruháimra, amit a hajnali ébredésem után csak magamra akarok kapni, ismerve magam, félkómásan ez lesz a legegyszerűbb. Kezembe vettem a kis táskámat, hogy benne van-e minden szükséges, amit felvihetek a repülőre, főleg az útlevelem, igazolványaim, töltőim, tabletem, gyógyszerek.

Apa dugta be az ajtón a fejét, rámosolyogtam.

- Készen állsz a nagy útra? – kérdezte halkan.

- Már amennyire készen állhatok – sóhajtottam és a bőröndömre tettem a táskámat.

- Nem tudom miért vagyok ideges, nem először utazok repülővel, és nem is egyedül – motyogtam.

- Jó lesz az, ne aggódj, amint a repülőn ülsz, már nem is fogsz idegeskedni, el fog röppenni az egész – nyugtatott apa.

- Remélem igazad van. Megnéztem mindent kétszer, hogy eltettem-e, úgyhogy azt hiszem készen állok – mormogtam halkan és egy mosolyt erőltettem az arcomra.

- Biztos ne vigyünk el téged a reptérre? – kérdezte még egyszer apa. Mondtam neki, hogy a főnökék felvesznek itthon, céges kisbusszal visz egy sofőr minket a reptérre, így bőven elférünk majd a kézipoggyászunkkal a kocsiban.

- Nem kell, pár óra múlva jönnek értem, úgyhogy szerintem megpróbálok pár órát még aludni előtte.

- Nem is zavarlak tovább, jó éjt Rora! – köszönt el apa, és becsukta maga után az ajtót.

Bemásztam az ágyamba, de tudtam, hogy nem fogok tudni egykönnyen elaludni.

Yoongival egyszer beszéltünk, tegnap este, kérdezte, hogy hogy bírom, ideges vagyok-e. Elmeséltem neki, hogy a repülő úttól nem félek, minden évben 1-2 alkalommal szoktunk repülővel utazni a szüleimmel, így az nekem olyan, mint a kocsikázás. Inkább azért izgultam, mert még sose jártam Dél-Koreában. Mondta, hogy nem kell aggódnom, az emberek ott nagyon udvariasak, és reméli, hogy tetszeni fog nekem az ország.

Egy óra múlva is csak forgolódtam az ágyban, ránéztem az órámra, 22:36 perc. Máskor se szoktam ilyenkor még aludni, így valahogy meg se lepett, hogy nem tudok elaludni. Halkan ment a háttérben a tv-ben valamilyen vígjáték, de most a halk háttérzaj se segített.

A telefonom rezgésére figyeltem fel.

„Szia! Ébren vagy még?"

Ella.

„Szia, igen, még itt forgolódok az ágyban."

„Gondoltam, nem szoktál egyhamar elaludni, ideges is vagy. Gondoltam rá, hogy reggel odamegyek elköszönni, ha nem baj."

„Ella. Hajnal fél 4kor jönnek értem. Eszedbe se jusson nekem 3 órára idejönni. Elég lesz itt egy zombi. De nagyon köszönöm, imádlak, ez most nagyon jól esett."

„Hát jó, akkor alszok majd helyetted is. Írj mindenről, amiről csak tudsz, és küldj millió képet, rendben?"

„Persze, abból fog kiállni a szabadidőm, hogy képeket küldök mindenkinek."