Renegát

4. fejezet

– Nem mondod? – nevettem egy jóízűt, majd belekortyoltam a poharamban, amiben forró kávé gőzölgött, és hagytam, hogy a meleg végigjárja a testemet. 
– De – dőlt hátra fintorogva Dorothy – Nem is értem, hogy mit gondolt – rázta a fejét. 
– Hát – sóhajtottam – Mindenesetre megtett mindent annak érdekében, hogy a közeledbe férkőzhessen. 
– Ühüm – bólogatott – Hé – cammogott közelebb hajolva – Szóval, pontosan mi is történt este? 
– Áh – morogtam – Egy bűnöző ismét felbukkant. Az ott dolgozó lányt próbálta erőszakkal rávenni arra, hogy pénzt lopjon neki, méghozzá a bár elzárt kasszájából. Persze időben észrevettem a jeleket, így mindenki épségben megúszta. A férfi tárgyalása azt hiszem, hogy jövőhéten lesz. Ha minden igaz, akkor öt év szabadságvesztésre ítélik, jó magatartás esetében lecsökkenthetik háromra. 

Dorothy érdeklődően bólogatott miközben belekortyolt a poharába. Nagyot nyelve eresztette le a kezét, és féloldalas mosolyra húzta a száját. 

– Én nem egészen pontosan erre gondoltam – mondta. 
– Mi? – ráncoltam a homlokomat – Akkor, mégis mire?
– Hát – nézett körül – Thomas Delaney és te egy helyszínen, aztán karöltve vonultatok be a kihallgatásra, majd szintúgy karöltve távoztatok... együtt! 
– Dorothy – szólaltam meg monoton hangnemben, és fapofával néztem rá.
– Hé – emelte fel a kezeit védekezően – A többiek beszélték ezt.
– Thomasszal csak egy megbeszélésünk volt. Ő is ott volt, amikor az eset történt. Egyértelműen azokat viszik be kihallgatásra, akik ott voltak. 
– Mégis milyen megbeszélés? 
– Pár napja találkoztam vele, aztán rábukkantam az interneten egy két dologra. Csak a vállalata felől kíváncsiskodtam, amikor sorra jöttek velem szemben a cikkek, miszerint Delaney öccse, William Delaney drogügyletekbe keveredett. 
– De ez az eset már négy éve történt. Mégis mi megbeszélni valótok volt erről? – értetlenül pillantott rám. 

Sosem szerettem a magánéletemről beszélni, így ezúttal is kerültem a témát. Nagyrészt azért voltam olyan érdeklődő Thomas múltjával kapcsolatban, mert egyik éjjel igencsak közel kerültünk egymáshoz, mindezek ellenére nem akartam kiteregetni a szennyest az életemről.
Biztosra szerettem volna menni azzal kapcsolatban, hogy nem egy bűnözővel gyűrtem össze a lepedőt... 

– Az egyik éjjel a bárban találkoztunk. A vállalatáról sokat beszéltünk, majd másnap Mackenzie Thomasról érdeklődött munka közben, így akarva-akaratlanul is a DCO vállalatot pötyögtem be a keresőbe – magyaráztam, habár nem láttam értelmét – És mivel elég hosszadalmas beszélgetésen mentünk keresztül, biztos akartam lenni abban, hogy nem egy bűnözővel kommunikáltam át az éjszakát. 

– Szóval kifacsartad a kérdéseiddel – nevetett.
– Ki – enyhültem meg Dorothy kijelentése után.
– Kifejezetten sajnálom a pasast – fújtatott – Ha Zilpha Jones magánéletében felüti a fejét a munka, akkor ott kő kövön nem marad – bólintott elismerően – Mindenesetre – dőlt hátra elgondolkozva – Ez a Thomas Delaney valóban egy piszok jóképű pasi. 

Nyílt az ajtó, a fejemet pedig a léptek hangjának irányába kaptam. Matthew arckifejezése frusztrált volt és egy köteg mappát szorongatott. Megállt az asztal mellett és Dorothyra pillantott.

– Szeretnék egy pár szót beszélni veled, Zilpha – nézett ekkor rám – Az irodámban, hogyha lehetséges. 
– Persze – álltam fel a székről, majd elindultam Matthew után. 

Egy másodpercre visszapillantottam Dorothyra, akinek a tekintete meglepettséget sugárzott - ahogyan nekem is. Matthew frusztrációja kihatással volt rám, hisz nem tudtam, hogy miért kellett az irodájába vonulnom. 
Belépve a terembe Matthew lassan csukta be mögöttem az ajtót. Megálltam az asztalnál, és vártam, hogy kifejtse gondolatmenetét, vagy esetleges problémáját.