Renegát

21. fejezet

Halkan csuktam be magam mögött az ajtót - Madeleine fürdés után egyhamar mély álomba merült, viszont én egy pillanatra sem tudtam behunyni a szemeimet.
Gondolataim zaja észveszejtően hasítottak a fejemben, emiatt úgy éreztem, hogy sebesen közelítettem a kimerülés felé.

Amikor leértem a nappaliba megpillantottam a szemem sarkából Thomast, aki a terasz asztalánál ült, mellette pedig egy üveg whisky hevert.
Elgondolkozva torpantam meg - az egyik részem ágyba bújni kívánt, a másik részem pedig beszélni vele, de mivel tudtam, hogy egy másodpercre sem tudtam volna elaludni, vagy legalább pihenni, így a Thomasszal való beszélgetés mellett döntöttem.

Óvatosan nyitottam ki a teraszra nyíló ajtót, majd kiléptem rajta. Az esti lágy, de mégis hűvös szellő azonnal megcsapott, így fújtatva húztam összébb magamon a kardigánomat, karba tett kezemmel szorosan tartva azt.

– Elaludt? – kérdezte halkan a lányomra célozva.
– Igen. Fürdés után szinte azonnal – válaszoltam, majd leültem mellé.

Ahogy felnéztem az égre, a csillagok látványa némi nyugalommal töltötte meg a lelkemet. Hátra dőltem a székben, és kémleltem a természetes égi jelenséget. Valami oknál fogva a látvány újból emlékeket idézett fel bennem, méghozzá olyanokat, amik közel álltak a szívemhez. Habár Thomasszal megannyi gyönyörű pillanatot hagytunk hátra magunk mögött, mégis a legjobbak közé tartozott az, ahogy a világ problémáit kizárhattam a mellkasán pihenve.

– Tudod – sóhajtottam – Néha azt kívánom, hogy néhány pillanatot újra élhessek. Mármint – hajtottam le a fejemet – Szó szerint újra. Visszamenni az időben, és ott lenni abban a percben, abban az órában, amiben szívem szerint örökké ott maradtam volna.
– Hm – hümmögött ahogy belekortyolt az üvegbe, majd sziszegve eresztette ki magából sóhaját.
– Figyelj, Thomas – fordultam ekkor felé, de ő nem volt hajlandó felvenni velem a szemkontaktust, ami frusztrálni kezdett, ám részben mégis megértettem – Akármennyire gyűlöllek, és akármennyire is dühös vagyok rád, szeretném, hogyha megértenél néhány dolgot.

Thomas újból belekortyolt a pohárba, majd megtöltötte mellkasát egy hatalmas levegővétellel, végül félve ugyan, de felém fordult. Ahogy elkaptam fáradt tekintetét, egy pillanatra lehajtottam a fejemet, és igyekeztem elegendő bátorságot összegyűjteni ahhoz, hogy kimondjam azokat a gondolatokat, amik már egy ideje szerettek volna kitörni a megnyugvásom érdekében. Voltaképp nem tudtam, hogy valójában megnyugvásra lelhetek e azáltal, hogy kimondom az érzéseim, de úgy éreztem, hogy már nem volt veszíteni valóm. Hallania kellett.

– Azt már tagadni sem tudom, hogy az irántad táplált érzelmeim nem szűntek meg létezni – nevettem halkan – Elvégre azt már korábban kiböktem. Igazából ez az egész helyzet az őrületbe kerget, és sokszor úgy érzem, hogy szétrobban a fejem a sok gondolattól. Igazad volt abban, hogy ezt másképp is meg lehetett volna oldani már az elején, de talán nem véletlen, hogy az élet úgy hozta, hogy még bizalmatlanul is neked szavaztam bizalmat. Az esküdt ellenségemként jelentél meg az életemben, még ha azt akkor még nem is tudtam. És most itt vagyunk, megpróbálunk összedolgozni – magyaráztam – Ami nagyon nehezen megy. Amióta csak az eszemet tudom, az igazságot szolgálom, ezért nagyon felkavaró volt hátba szúrni mindazt, amihez hosszú éveken át hűséges voltam.

Miközben próbáltam szavakba önteni mindent, amit éreztem, Thomasnak feltűnt, hogy fázok, így lassan levette magáról a dzsekijét és a hátamra terítette. Szótlanul fogadtam, egy halovány mosoly kíséretében, és ahogy megéreztem a kabát alatt rejlő melegséget, és Thomas parfümének illatát, akarva akaratlanul is belebújtam, amennyire csak tudtam.

– Figyelj, én – ráztam a fejemet, ám gondolataim zűrzavarába már lassacskán én is belezavarodtam – Bármennyire is szeretnék ez ellen az érzés ellen küzdeni, valamiért nem megy. Valami folyamatosan azt sugallja, hogy bízzak benned és tartsak ki melletted. Magam sem értem – halkultam el – Egyszerűen csak nem tudom felfogni ép ésszel, hogy azokból az együtt töltött percekből mégis, hogy lett ez. Szeretném hinni, hogy nem volt színjáték.
– Nem volt az – szólalt meg váratlanul – Századjára is magabiztosan állíthatom, hogy nem volt színjáték. Legalábbis, egy idő után már nem.
– Még mindig nem tudom, hogy ezt hogyan tudnám elhinni – hajtottam le a fejemet, mélyen belebújva Thomas dzsekijébe.
– Ahogy korábban említetted – pillantott ekkor rám – Bízni bizalmatlanul.
– Minden, ami történik azt bizonyítja, hogy számodra semmit sem jelentett. De van valami az agyam leghátsó zugában, ami viszont azt súgja, hogy talán mégis.