Renegát

8. fejezet

Sziasztok!

Boldog Újévet szeretnék kívánni minden kedves olvasómnak! Igaz, megkésve érkeztem a 8. fejezettel, ám közbejött valami, ami miatt nem tudtam pénteken publikálni, de most már itt vagyok, megérkeztem.

Kívánom, hogy 2022 adjon nektek megszámlálhatatlan mennyiségű szeretetet, megannyi boldogságot, és ami a legfontosabb: egészséget! Kívánom, hogy minden álmotok váljon valóra - elvégre, az álmaink egyben a céljaink, úgyhogy gatyót és a hócipőt fel, indulás megvalósítani őket! :)

Jó olvasást kívánok nektek a 8. fejezethez, és köszönöm, hogy 2022-ben is velem tartotok! ♥

Kitti

~*~

A redőny apró rései között erőteljesen vetett be hosszúra nyíló fénycsóvákat a nap, amit hunyorogva fogadtam, és lassan nyújtózkodni kezdtem. Ébredésemet követően lassan tértem magamhoz, majd az éjszakai történések emlékei utat eresztettek maguknak.
Sóhajomat kiengedve süppedtem be az ágyba, mire arra eszméltem, hogy apró csókokkal illetik a hátamat.

Behunyt szemmel, mosolyogva fogadtam az érzést - Thomas karjai lassan húztak magukhoz, a csókjai pedig egyre sűrűbbek, és annál érzékibbek voltak. Szembe fordultam vele, amit mosolyogva fogadott.

– Jó reggelt, Miss Jones – szólalt meg rekedtes hangnemben.
– Jó reggelt – válaszoltam – Mennyi az idő? – kérdeztem a telefonomért nyúlva.
– Nem hiszem, hogy az most számítana – túrt a hajába fáradtan.
– Már megbocsásson Delaney úr, de nem mindenki saját magának a főnöke – duruzsoltam.
– A munka, a munka – ismételte önmagát, majd megragadta a karomat gyengéden és magához húzott.

Gyors mozdulattal kerültem alá, kezeimet pedig óvatosan a fejem felett összefogta, és gyengéden belenyomta az ágyba.
Hüvelykujjával megsimította az ajkamat, tekintetét pedig végigvezette az arcomon.

– Azt leszámítva, hogy van felettese, azt ne feledjük el, hogy a munkájára való tekintettel saját magának a főnöke – magyarázta.
– Miért is? – borzoltam a szemöldökömet értetlenül.
– Amit kap feladatot, azt egyedül végzi el, nem? – kezdte el felvázolni a helyzetet, ám magyarázkodását egyhamar megzavarta a telefonom csengőhangja.

Mozdulni akartam a zenélő készülékért, ám Thomas nem engedett. Megköszörültem a torkomat, jelezve, hogy szerettem volna elérni a telefonomat, amire egy hatalmas mosollyal reagált, majd lassan engedett el.
Fejemet rázva kaptam fel a hátamra a köntösömet, és felvettem a telefont.

– Igen? – szólaltam meg.
– Sürgősen a városházához kell jönnöd, Zilpha – hallottam meg a vonal túlsó végén Matthew-t, akinek a hangjából áradt a feszültség és a zavarodottság.
– Mi történt? – kérdeztem.
– Meghalt valaki – hadarta el – Indulj, most!
– Matthew! – szóltam fennhangon – Ki halt meg? – álltam fel az ágyról megrémülve.
– Mackenzie – mondta elcsukló hangon – Zilpha, igyekezz! –bemelte fel a hangját, majd pillanatokon belül sípolni kezdett a telefon, amely azt jelezte, hogy a vonalat megszakították.
- A rohadt életbe - hajítottam az ágyra a telefont.

A szekrényemhez siettem, és ami a kezem ügyébe került ruhadarab, azt magamra aggattam, ám sietségem és aggodalmam kihatással volt a testemre, így végtagjaim olyasfajta remegésbe fogtak, amit igencsak ritkán tapasztaltam az elmúlt éveim során.

– Hé – szólt hozzám Thomas, de akármennyire is szerettem volna szóvá tenni a fennálló helyzetet, képtelen voltam rá, hisz azt sem tudtam, hogy merre kapjam a fejemet.