Renegát

19. fejezet

Sziasztok!

Igen, végre itt vagyok, megérkeztem! Mint ígértem, nem maradok sokáig távol, igyekeztem a lehető leghamarabb megoldani a "megoldhatatlant".
Szóóóval igen, Zilpha és Thomas története ott folytatódik, ahol korábban abba hagytuk!

Jó olvasást kívánok! ❤

~*~

Az emberek azt szokták mondani, hogy az élet kifürkészhetetlen - minden, ami történik velünk, az a sors iróniája, és az, hogy levonjuk az eset tanulságait. Igazából ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik, noha kiejtve ezeket a szavakat semminek tűnhetnek, mégis... néhány eset annál sokkal bonyolultabb, főleg, hogyha az ember elméje olyan, mint egy összefirkált papír. Csak a zavaros és a cikkcakkos grafitvonalak, aminek nem láthatjuk, hogy hol az eleje, és hol a vége.

A Thomasszal való kapcsolatom is ilyen volt. Amióta fény derült az igazságra, azóta képtelen voltam megtalálni a gondolataimnak az elejét és a végét, mi több, még csak arra sem voltam képes, hogy az egymáshoz közel álló vonalakat egybefonjam.
Olyan érzelmeknek hittem, és olyan emberhez kezdtem el kötődni, aki valójában nem is létezett. Csak egy kitaláció volt annak érdekében, hogy a vállalkozása továbbra is a sínen maradjon, és meneteljen a felfelé vezető úton. Fenyegetést jelentettem számára, ezért megpróbálta megtalálni a legérzékenyebb pontomat - sikerrel is járt.

Ő volt az egyetlen, akinek sikerült megtörnie a jeget, ám az egyetlen kifogásolható az volt az egészben, hogy az a tűz, amivel felolvasztotta jégbe burkolt szívemet, az voltaképp nemhogy nem égett, de még csak nem is parázslott. Talán ez volt a legironikusabb az egészben.

Thomas teljes meggyőződéssel állította, hogy bűntársa nem rendelkezett olyan felkészültséggel, hogy kiderítse tartózkodási helyünket, én viszont épp az ellenkezőjéről állítottam tanúbizonyságot, ugyanis ismertem a Harrisson-féle bűnözőket.
A hozzá hasonló bűnözők olyanok, mint a vihar előtti csend - nem látsz és nem hallasz semmit, mégis tudod, hogy közeleg, s ahogy egyre közelebb ér a viharfelhő, annál inkább magabiztosabb leszel benne, hogy hamarosan hatalmas felfordulás lesz.

– Jó reggelt – köszöntött Thomas, amikor az ebédlőbe érkeztem.
– Jó reggelt – szóltam halkan.

Hazel mosolyogva és kivirulva tette a dolgát a konyhapult körül, ám olykor érdeklődő pillantásai rajtam kötöttek ki, ami még inkább frusztrálttá tett. Nagyot sóhajtva foglaltam helyet Thomasszal szemben, aki szótlanul ügyködött valamit a laptopján. Szemei alatt karikák ültek, amik a fáradtság jeleit árasztották magukból.

Elgondolkozva kémlelte a laptop képernyőjét, miközben fejét megtámasztotta a kezével. Szemei fel-alá cikáztak, mély gondolatai közepette pedig megnyalta az alsó ajkát, majd fújtatva hajtotta le az elektronikai készülék tetejét, és szemét behunyva dőlt hátra a széken.

– Nincs ilyen, hogy valaki szó szerint eltűnjön a térképről – mondta.
– Mi alapján próbálod megkeresni? – kérdeztem.
– Telefonszám, kamerafelvételek, bármi – magyarázta – Hazel kérlek, hoznál nekem egy pohár kávét? – pillantott az említett felé.
– Valószínűleg a megfelelő pillanatot várja, hogy lecsaphasson. Nem mellesleg, az is benne van a pakliban, hogy ő is ugyanezt teszi, mint te. Próbálja kideríteni, hogy pontosan hol vagyunk – vontam meg a vállamat.
– Tudtommal nincs olyan az ismeretségi körében, aki rendelkezne ilyen tudással. Én végeztem a feladatok ezen részét, szóval... – mondta, mondata végén pedig felcammogott.
– Értem – vontam fel a szemöldököm egy pillanatra – Szóval te voltál az, aki kitörölte a felvételeket a rendszerből – grimaszoltam gúnyosan.