Renegát

11. fejezet

– Nem értem, hogy miért mindig a bárt találod a legmegfelelőbb helynek, bizonyos megbeszélésekre – sóhajtottam hátra dőlve. 
– Ez a bár rég befuccsolt volna, hogyha nem az én whiskymet forgalmaznák – kortyolt a poharába – Mellesleg, a legjobb üzletek mindig ital mellett születnek. 
– Á, értem – forgattam a szemeimet. 

Kinyitottam a mappámat, aminek a fedelén a részesedési címszó díszelgett, ám alatta a gyanúsított aktája hevert, amit újból átolvastam. 
Thomas sikeresen megbeszélt egy találkozót, a férfi pedig előszeretettel vevő volt az alkalomra, és arra is, hogy a bárban beszéljék meg. 

– Sikerült elintéznem, hogy a tévében az esetet leadják ismétlésként – csuktam be a mappát Thomasra pillantva – Habár Henderson nem volt vevő rá, ugyanis a vendégek nem szeretik iszogatás közben a halálesetek és bűntények számát hallgatni, végül mégiscsak belement. Kellett hozzá egy kis segítség, de megoldottuk – magyaráztam – Egyébként megtalálták Fischert. 
– Valóban? – vonta fel a szemöldökét meglepve.
– Igen. Holtan – kortyoltam a poharamba – Rossz szervezettel próbált alkut kötni. Mivel mindez külföldön történt egy olyan bűnügyi szervezet által, ami nem a mi hatáskörünk, így az ügy lezártnak bizonyult. 
– Nyitva a pokol kapuja – morogta, és egy az egyben lehúzta a pohár tartalmát – Legalábbis, előtte. 

Míg én a gondolataimba merülve próbáltam alaposan átelemezni a helyzetet, és pontosítani a tervet, addig gyakorta szembe tűnt, hogy Thomas megfeszülve mocorgott mellettem a széken. Eleinte figyelmen kívül hagytam, ám amikor már legalább századjára eresztett ki magából egy hatalmas sóhajt, összevont szemöldökkel mértem végig. 

– Valami gond van? – kérdeztem. 

Homlokát összeráncolta, jelezve az értetlenségét. Kiöntött ismét egy adagot a poharába, majd azon nyomban le is húzta. Amikor leért a gyomrába a whisky, nagyot cammogva igazította meg az öltönyét.

– Az esetek többségében figyelmen kívül szoktam hagyni, hogyha egy nő kíséretében ránk szegeződnek a férfi pillantások, de most nem igazán tudom, hogy büszkén fogadjam ezeket a gyakori pillantásokat, vagy épp kellemetlenül érezzem magam – magyarázta. 
– Miért is éreznéd magad kellemetlenül? – nevettem el magam a meglepő magyarázatán. 

Thomas féloldalas, ám mégis sokat sejtető mosolyt húzott az arcára, végül rám pillantott, és végig vezette a tekintetét rajtam. 

– Ó – dőltem hátra – Talán attól félsz, hogy valaki lecsap rám? – nevettem.
– Nem – rázta meg a fejét – Az, hogy az én fejemben milyen gondolatokat ébreszt a látványod – folytatta, majd óvatosan a combomra helyezte a kezét, és lassan a szoknyám alá csúsztatta – Az egy teljesen más dolog – nyalta meg az alsó ajkát, reagálva a reakciómra, ugyanis reflexszerűen kaptam el a kezét. 
– Thomas – szóltam halkan. 
– De mivel ők is férfiak, így tudom, hogy nekik is pontosan ugyanaz a dolog jár a fejükben, mint nekem – húzta végül ki a kezét a szoknyám alól, majd karba tett kézzel dőlt hátra a székben. 
– Először is – sóhajtottam – Nyilvános helyen vagyunk. Másrészt – fordultam vele szemben – Nem vagyok a tulajdonod, hogy félteni kelljen. 

A mellettem ülő nevetés közben töltötte meg újból a poharát, és hatalmas vigyorral távolította el a kiöntött whiskyt. Megráztam a fejemet, ugyanis a viselkedését nem tudtam hová tenni - egyszerre tűnt izgatottnak, mellette feszültnek és frusztráltnak.

– Márpedig bizony az enyém vagy – bökte ki halkan, de mire egy elképedt kérdést invitáltam volna felé, addigra felállt, ugyanis megérkezett a gyanúsítottunk – Üdv, Mr. Harrisson. 
– Üdvözletem, Mr. Delaney – fogtak kezet. 
– Kérem, had mutassam be a titkárnőmet – köszörülte meg a torkát rám pillantva, majd felálltam és köszöntöttem a férfit. 
– Josh Harrisson – mosolygott rám. 
– Zilpha Jones – mutatkoztam be, miközben figyeltem a mozdulatait és a mimikáit.