Renegát

12. fejezet

Nagy csend töltötte be a hálószoba területét, csak a halk lélegzetvételeink voltak leginkább a hangadók. Thomas mellkasán feküdve nyugalomra leltem - nem gondolkoztam, csak éltem a pillanatnak. Kezével lágyan simogatta a felkaromat, érintése pedig folyamatosan borzolta a bőrömet. 

– Megnyugodtál? – kérdeztem halkan. 

Thomas felsóhajtott, majd szembe fordult velem és elkezdte simogatni az arcomat. Arckifejezése sokatmondó volt, ugyanis tekintetével körbe rajzolta az ajkaimat és az arcomat. Előre csúszó hajtincsemet lágyan seperte hátra, ujját pedig végig vezette a kulcscsontomon. 

– Az ilyen pillanatoknál kívánom azt, hogy bárcsak a pillanatban ragadnék anélkül, hogy bárki észre venné. Észrevétlenül eltűnni – magyarázta. 
– Ilyenkor egy teljesen más ember vagy – szóltam, amit halovány mosollyal reagált le. 
– Miért? Alapjában véve milyen vagyok? – nézett rám kíváncsian. 
– Hideg – válaszoltam hirtelen, amit látszólag nem vett jó néven, ugyanis felvonta az egyik szemöldökét – Hideg, de mégis meleg. Erős, de mégis gyenge. Sorolhatnám ezt a végtelenségig, mégis ugyanoda lyukadnék ki. Az ellentétekig. 

Nagy csend terült el a szobában, Thomas pedig szorosan magához ölelt. Úgy ölelt, mintha az lett volna az utolsó esélye arra, hogy hozzám érhessen. Mélyen elraktároztam magamban az ölelését, és azt, amit legbelül éreztem - szorosan ölelt, szinte már-már magához láncolt, mégis szabadnak éreztem magam. Olyan szabadnak, mint még soha. 

– Sokszor úgy érzem, mintha álmodnék – mondtam – Az életem egy részét azzal töltöttem, hogy tartottam magam az eskümhöz, mit sem foglalkozva azzal, hogy legbelül időközben egy ronccsá váltam. 
– Próbáltam rá felhívni a figyelmed – köszörülte meg a torkát Thomas kekeckedve. 
– Igen, Delaney úr térített észhez. Remélem örül – pöcköltem meg a homlokát nevetve. 

Egy gyors mozdulattal terített az ágyra, lefogva a kezeimet és a számhoz hajolt - ajka megérintette az enyémet, de egy másodpercre sem fordult meg az agyában, hogy összefonja őket. Elmosolyodott, majd egy apró puszit hintett az orrom hegyére. 
Fintorogva fordítottam el az arcomat, mire ő meglepve nevetett fel.

– Annyit azért elárulhatok, hogyha most jelennél meg egy megbeszélésen, a leheletedből adódóan egy alkoholista cégvezetőnek könyvelnének el. 
– Valóban? – fújta meg az arcomat, amit én hiába próbáltam eltakarni, szorosan nyomta bele a kezeimet a párnába – Márpedig – hajolt még közelebb hozzám – Meg kell szoknod. 
– Miért is kellene megszoknom? – vontam fel a szemöldökömet. 
– Mert innentől nem szabadul tőlem, Miss Jones – válaszolta meg a kérdésemet, majd az megfogta az államat, és maga felé fordította, ezzel sikeresen fonta össze az ajkainkat, amik már vágyakozva kiáltoztak egymás után.

Percekig el sem váltunk egymástól - mintha összeolvadt volna a testünk és a lelkünk egyaránt. Amikor Thomas elvált az ajkaimtól, még egyszer megsimította az arcomat, végül lecsúszott mellém az ágyra. 
Felsóhajtva álltam fel, majd a földön heverő ingét felkaptam magamra és az ablakához sétáltam. A hold fénye hatalmas fénycsóvákat vetett be az ablakon, a milliónyi csillag pedig ragyogóan díszelgett körülötte. 

– Néha amikor az égre pillantok éjszakánként, azt kívánom, hogy bárcsak visszatekerhetném az időt, hogy megváltoztassam a döntéseimet – szólaltam meg halkan, megérintve az ablakot – Göncölszekér – rajzoltam az ujjammal. 

Madeleine jutott eszembe - amikor megtanult járni, gyakran töltöttünk hosszú órákat kint az udvaron, miközben a csillagokat kémleltük. A kis ujjaival mindig formákat rajzolt az égre, összekötve a csillagokat. Sokszor elgondolkoztam rajta, hogy vajon emlékszik e még rám, és ha a teljes lényemre nem is, olykor álmaiban felvillan e az arcom. 
Gondolataim közepette megéreztem Thomas kezeit a derekamon, majd érintése után átölelt, fejét pedig a vállamra döntötte.