Renegát

17. fejezet

Hosszadalmas két óra után megállt az autó egy hatalmas, kertes ház bejárójánál – a ház pozitív energiákat árasztott magából, amit követett a nyugalom érzése. Lassan szálltunk ki az autóból, és amíg Thomas a csomagtartóban pakolt, addig közelebbről szemügyre vettem édesanyja otthonát.

Az épület falai erősek voltak, melyet egy kellemes, sárga színű festék vont be, amihez tökéletesen párosult a téglaszínű cserép. Szépen faragott kapuja inkább emlékeztetett egy mesebeli lakhelyre, mintsem egy bűnöző édesanyjának az otthonára.

– Gyertek – mondta Thomas, majd kinyitotta a kerítést, és a bejárati ajtóhoz vezetett minket.

Nem volt elég bátorsága, hogy benyisson az ajtót, így feszülten nyomta meg a csengőt, s annál nagyobb feszültséggel köszörülte meg a torkát. Egy kis várakozás után nyílt az ajtó, majd egy barna hajú hölgy mutatkozott meg. Először ránk vezette a tekintetét – meglepődve, de mégis mosolyogva nézett Madeleine-ra, majd mikor megpillantotta Thomast, a mosolya azon nyomban lefagyott az arcáról.

– Thomas – szólalt meg ijedten.
– Helló, anya – köszöntötte édesanyját.
– Mit csinálsz itt? És ők? – pillantott ránk.
– Akadt egy kis gondunk – vakarta meg a tarkóját Thomas – Szükségem van a segítségedre.

Thomas édesanyja kilépett az ajtón és árgus tekintettel mérte fel az udvart, és annak környékét. Amikor megbizonyosodott, hogy rajtunk kívül senki más nem tartózkodott otthona körül, kinyitotta előttünk a bejáratot.

– Ördög fia – ragadta meg Thomas karját ahogy beléptünk – Mi a frászt csináltál már megint? – hitetlenkedett.
– Mint mondtam, kéne a segítséged.
– Nyilván csak akkor keresed anyádat, hogyha gondod akad – rázta a fejét – Ne haragudjatok – ejtett felénk egy mosolyt – Gwendoline Shay vagyok – nyújtotta felém a kezét.
– Zilpha Jones – mutatkoztam be – Ó pedig Madeleine Jones, a lányom.
– Hazel! – kiáltott fel Gwendoline, majd pillanatokon belül megjelent egy fiatal hölgy, aki mosolyogva állt meg tőlünk pár méterre.
– Mr. Delaney – szólalt meg zavarában – Üdvözlöm.
– Helló, Hazel – köszöntötte halkan a mellettem álló.
– Kérlek, vezesd körbe a kertben a kislányt – mondta Thomas édesanyja – Biztos tetszeni fog neki.

A hölgy szótlanul, mégis mosolyogva fogta meg Madeleine kezét, aki először félénken fordult felém, ám amikor biztató bólintásom vélte felfedezni, bátran indult el Hazellel karöltve, aki feltehetőleg a házvezető nő volt.

Thomas édesanyja dühösen rázta meg a fejét és bevezetett minket a nappaliba. Ahogy felmértem a hatalmas helyiséget magától értendő volt a tény, hogy a lakásnak valóban szüksége volt egy házvezetőre, aki rendben tarthatta.

– Szóval – köszörülte meg a torkát Gwendoline – Talán még mielőtt kényelmesen helyet foglalnál Thomas, elmondhatnád, hogy miért vagytok itt.
– Hát – sóhajtott – Zilpha, ülj le nyugodtan – mondta, én pedig zavaromban leültem.
– Jaj, milyen pofátlan vagyok – intett a levegőbe az édesanyja – Esetleg egy teát, vagy egy kávét?
– Köszönöm, Mrs. Shay, de nem kérek – utasítottam el kedvesen.
– Ugyan – legyintett – Nyugodtan szólíts Gwennek.

A mellettem álló férfi halkan felnevetett, végül helyet foglalt az egyik fotelben, és kényelmesen terült el benne. Felszívta mellkasát – látszólag nyugalommal töltötte meg a házban való tartózkodása, ugyanis arckifejezése sokkal másabb volt, mint korábban.

– Thomas – szólt rá Gwendoline.
– Oké – csapta össze a tenyerét – Tudom, hogy nem látsz szívesen.
– Azok után, ami történt? Mit gondoltál? – cammogott rosszallóan fiára – De most mégis itt vagy. Tehát, mit csináltál?
– Zilpha a Washingtoni titkosszolgálat dolgozója. Tud a személyes dolgaimról, az illegális szerekről és Harrissonról. Időközben probléma ütötte fel a fejét, ami azt jelenti, hogy veszélyben van az életünk. Ezért van szükségem a segítségedre. Amíg nem találunk megoldást a helyzetre, addig szeretném biztonságban tudni Zilphát és a lányát.