Renegát

28. fejezet

MÁSNAP, ESTE 19:00

A tükör előtt állva csak szótlanul néztem azt a nőt, aki visszapillantott rám. Felmértem kilétem minden egyes vonalát, és akkor jöttem rá, hogy eljött az a pillanat, hogy teljes mértékben önmagam adhattam. Semmi klisé, semmiféle sajnáltatás, egyszerűen azt éreztem, hogy az volt a sorsom, hogy feláldozzam magam azokért, akiket szeretek.

Nem volt egyszerű, sőt... szembe kellett néznem a valósággal, ami azt jelentette, hogy én ugyan eljátszottam az idézőjeles hős szerepét, de a szívemhez közel álló embereknek örök fájdalmat adhattam, legfőképp akkor, hogyha teljes másképp alakulnak a dolgok, mint ahogy azt elterveztem. 

Féltem, mégis bátornak éreztem magam. Fájt, mégis úgy éreztem, hogy meg kellett tennem. Nem magamért, hanem Maddie-ért és Thomasért.

Az, hogy az emberek sorsa miből alakul ki, azt valójában mi sem tudjuk igazán, csak sodródunk az árral, majd egyszer eljön egy pont, és egyszerűen érezzük, hogy eljött az a bizonyos idő. A Mi időnk, legyen az jó, vagy netán rossz. 

Minden erőmet összegyűjtve kiléptem a fürdőből. Thomas épp a kötést cserélte ki a sérüléséről, és mivel alváshoz készülődött, így nem aggatott magára egyetlen pólót sem. Mosolyogva pillantott rám, arckifejezése pedig ekkor már sokkal erőteljesebb volt - a kitartásának meg volt az eredménye, ugyanis igencsak hamar erőre kapott. 

– Hogy érzed magad? – ültem mellé. 
– Sokkal jobban, mint az elmúlt napokban – válaszolta megkönnyebbülve. 
– Ennek örülök. 
– Még kell egy kis idő, de azt hiszem, hogy egyhamar vissza nyerem a régi énemet. 

A beszélgetést képtelen voltam folytatni, így csak lágyan elmosolyodtam, majd elhúzódtam tőle. Elkezdtem tördelni az ujjaimat, de Thomas nem hagyta, ugyanis azon nyomban elkapta a kezemet. 

– Az oké, hogy én rendben vagyok, de arról viszont nem beszélsz, hogy veled valami tényleg nincs rendben – szólalt meg.
– Egyszerűen csak aggódom – álltam fel az ágyról – Hogy mi lesz. Veled, Maddie-vel. Velünk – vontam a vállamat karba tett kézzel.

Jó voltam abban, hogy az emberek szemébe hazudjak, ám ezúttal mégis úgy éreztem, hogy képtelen voltam alapos hazugságot felvázolni Thomasnak, még ha a mondandóm fele igaz is volt. Aggódtam. Értük. Senki másért, csakis értük. 

– Tudom, hogy nincs jó megoldás. Tudom, hogy nem sok időnk van már hátra – túrtam a hajamba.
– A nap huszonnégy órájában azon töröm a fejemet, hogy mi lenne a jó. Igaz, hogy minden azt mutatja, hogy itt már nincs min gondolkozni, de én egy pillanatra sem akarom feladni – állt fel ő is az ágyról, majd oda lépett hozzám és megfogta a kezemet – Ha más megoldás nincs, akkor szedjük a cuccunkat, és megyünk ameddig csak látunk. 
– Miből gondolod, hogy a menekülés megoldás? – vetettem fel a kérdésemet – Talán ez az egyik leghülyébb gondolat, amit valaha hallottam. Ne haragudj, de nem élhetjük le úgy az életünket, hogy menekülünk az igazság elől. 
– És az jobb, hogy én életfogytiglanra lennék ítélve, te pedig halálra? – értetlenkedett – Tisztában vagyok a ténnyel, hogy ez rohadtul el lett rontva, de ha más lehetőség nincs, legalább ezt ki kell használunk. 
– Tipikus bűnöző felfogás – eresztettem el a kezét az ablakhoz lépve. 

Amint kimondtam a gondolataimat, azon nyomban meg is bántam, hisz én is ugyanolyan bűnözőnek számítottam, mint amilyennek Thomas is. Mindketten követtünk el törvénybe ütköző dolgokat, így nem volt jogom a fejéhez vágni, mégis megtettem.

– Ne haragudj – hajtottam le a fejemet – Én is követtem el bűnt, méghozzá elég nagyot. Egyszerűen csak... – magyaráztam, és igyekeztem összeszedni egy ép mondatot – Szimplán annyira felfordult az életem, hogy már sokszor azt sem tudom, hogy ki vagyok valójában.