Renegát

18. fejezet

– Hazel kérlek, húzz friss ágyneműt a vendégszobában – utasította a lányt Thomas, aki szótlanul engedelmeskedett neki, és elindult az emelet felé.
– Hány főre? – fordult vissza hirtelen.
– Kettő – válaszolt egyszerűen – Én a másik szobában alszok – magyarázta, mire Hazel bólintott egyet, és eltűnt a látókörünkből.

Tarkóját megvakarva fújtatott egyet, majd kilépett a teraszra, és helyet foglalt az üvegasztalnál. Az éjszakai félhomály ugyan nem engedett sokat megmutatni a kintiekből, mégis könnyen észrevehető volt a füstfelhő, ami pillanatok alatt kerítette hatalmába Thomast.

Amíg Madeleine életvidám nevetése hallatta be az emeletet, addig a teraszon az ellentéte uralkodott – komorság és ridegség.
Felsóhajtva álltam fel az asztaltól, majd Thomas követve elhagytam a házat. Az asztalnál ülő férfi szemrebbenés nélkül kémlelte az eget, így a tekintetem én is afelé emeltem, ám ezúttal másabb volt a hangulata a természetes égi jelenségnek.

Míg az elmúlt éjszakákat csillagok milliói töltötték be, most sötét, szürke felhők gyülekeztek... mintha jelezték volna a közelgő bajt. Mintha jelezték volna azt, hogy a szép időszakok véget értek, amit felváltott a keserűség íze. Noha csak a bogarak hangját lehetett hallani, mégis olykor mennydörgés hallatta magát a távolból, ami azt jelezte, hogy vihar közeledett.

A szél lassan erősödött fel, a fák levelei pedig halkan kezdtek zörögni. Az asztalnál ülő férfira pillantottam, aki ekkor már fáradt tekintettel nézett. Ahogy elhalkult minden, az ég morajló hangja töltötte be a csendet, ám ekkor a szél ismét erősödni kezdett, és úgy fújta hátra mellkasomon pihenő hajtincseimet – mintha Thomas irányította volna az időjárást: tekintetével úgy követte végig a másodpercek eseményeit, mintha a természet segítségét kérte volna annak érdekében, hogy megérinthessen engem úgy, ahogyan azt korábban tette.

A hideg pillanatok alatt futott végig a bőrömön, amit egy feszült sóhajjal tudtam le, és a távolba pillantottam. Akaratom ellenére is felidéztem magamban az elraktározott közös pillanatokat – azokat a perceket és órákat, amikor mindketten azt kívántuk, hogy bárcsak megállt volna az idő... legalábbis, én azt kívántam.

Thomas elnyomta a füstölgő cigarettát, majd megköszörülte a torkát és felállt, miközben a zsebében kezdett el kutakodni. Amikor keze ügyébe akadt az, amit keresett, lassan nyújtotta felém. Egy telefon díszelgett a kezében, ami előtt értetlenül álltam.

– Szereztem neked egy új telefont – szólalt meg – Egy kis ügyködéssel sikerült az összetört telefonodról minden adatot áthelyezni, így a készüléken kívül semmi sem új. A telefonszámok, a fotók – sóhajtott – Minden a helyén.
– Hát – vettem ki a kezéből az újdonsült készüléket – Ez most jól jött, úgyhogy köszönöm. A főnökeim értesíteni fognak, hogyha valami kiderül Harrissonról. Ellenben nekem is szólnom kell, hogyha valami információ a birtokomba kerül, ugyanis úgy gondolják, hogy a segítségünkre lehetsz.

Thomas halkan felnevetett, majd kinyitotta az üvegajtót, ám még mielőtt belépett volna rajta, fennhangon szólítottam meg.

– Thomas – hangom hallatán megtorpant, tekintetét pedig rám emelte.

Szótlanul álltunk egymással szemben, végül behúzta az ajtót, és kíváncsian nézett végig, várva mondandómat, ám bármennyire is szerettem volna kiereszteni a hangomat, nem voltam rá képes, ugyanis a fejemben lévő kavalkádban egy ép mondatot sem tudtam összerakni.

Cammogva fordítottam hátat, majd kezeimmel megtámaszkodtam a terasz korlátján. Elnéztem a távolba, és figyeltem, ahogy a felhők irtózatos sebességgel közeledtek. A szél erőssége magával hozta az eső illatát, ami ismét egy emléket idézett fel bennem, akárcsak a villámcsapás.