Renegát

15. fejezet

Megfogtam Madeleine kezét ahogy kiszálltunk a taxiból, és Thomas házára pillantottam. A ház minden egyes ablakán fény vetődött ki, mi pedig lassú léptekkel közelítettük meg a bejárati ajtót.

– Gyere csak – mondtam halkan, majd kinyitottam az ajtót és félve ugyan, de belépett előttem.

Megszeppenve állt meg egy helyben, míg a táskáját levettem a hátáról, azt követően pedig a kabátját. Felakasztottam meleg öltözetünket a fogasra, amikor Thomas egy papírral a kezében jelent meg a nappali közepén.

– Sikerült... – kezdett bele, majd amikor felpillantott meglepve fogadta Madeleine jelenlétét.

Szótlanul állt a szoba közepén, tekintete hol rám, hol a lányomra vetődött. Ó alakot formált a szájával és úgy eresztett ki magából egy hosszadalmas fújtatás, ami által arra következtettem, hogy nem várt vendéget hoztam a házába - természetesen nem lepett meg a reakciója, de látszólag a vártnál jobban kezelte a helyzetet.

Megköszörülte a torkát, majd közelebb lépett hozzánk és leguggolt Madeleine elé, aki nyakát összehúzva hajtotta le a fejét.

– Szia, Madeleine – szólt hozzá Thomas – Örülök, hogy találkozhatok veled. A nevem Thomas – nyújtotta felé a kezét kedves mosoly kíséretében.
– Éhes vagyok – duruzsolta orra alatt az előttem álló kislány, aminek hallatán mindketten halványan mosolyodtunk el.
– Rendben Maddie – becézte a lányomat, amit meglepve fogadtam – Nézünk valamit a konyhában.

Hosszú, barna hajtincseit bátran csapta hátra, majd megragadta Thomas kezét és elindultak a hűtőszekrény irányába. Amíg próbálták átbeszélni Madeleine ízvilágát, és azt, hogy mit kívánt a gyomra, addig a kanapéra tettem a hátitáskáját, miközben árgus tekintettel figyeltem őket, ahogy aktívan tevékenykedtek a konyhában.

Nekitámaszkodtam a falnak, és gondolataimat kizárva követtem minden egyes mozdulatukat - Madeleine mosolyogva hallgatta Thomast, aki épp egy szendvics elkészítésével bajlódott, miközben arról áradozott, hogy egy szendvics akkor volt igazán ízletes, hogyha elegendő sajt került a sonka és a feltétek közé.

Egy pillanatra elfelejtettem, hogy valójában ki is volt Thomas, hisz a látottak minden emberben azt a gondolatot ébresztették volna fel, hogy egy átlagos családi éjszaka karöltve volt a vidámsággal, amire egy lánynak szüksége volt a boldog és nyugodt körülmények érdekében.

– Bizonyára meglep a jelenléte – szóltam halkan, amikor Thomas mellém lépett.
– Hát – vakarta meg a tarkóját – Ez...
– Ne remélj túl sokat a helyzettől, Thomas – néztem rá érdektelenül – Csakis azért hoztam ide a lányomat, mert megvédtél egy olyan embertől, akivel korábban kezet ráztál. Négy szem többet lát, így nagyobb biztonságban lehet a lányom. 
– Álmos vagyok – nyűgösködött Madeleine az asztalnál miután elfogyasztotta a szendvicsét – Aludni szeretnék.
– Vidd fel a hálóba – szólalt meg Thomas – El takarítottam azt, ami nem oda való volt – mondta halkan, én pedig felsóhajtva fordítottam neki hátat.

Mosolyogva léptem oda a lányomhoz, majd megfogtam a kezét és felvezettem a hálószobába. Maddie ledobta a cipőjét és rögtön az ágyba bújt, a takarót pedig egészen az álláig felhúzta. Tekintetével engem méricskélt, és ugyan szükségleteit szóvá tette, mégis szótlan volt.

– Szeretnél még valamit? – kérdeztem, ő pedig ellentmondóan rázta a fejét – Rendben. Akkor én – sóhajtottam, miközben megigazítottam a takaróját – lent leszek a földszinten – mosolyogtam, majd elindultam az ajtó felé.
– Ismerős vagy valahonnan – szólalt meg hangosabban.

Kíváncsi pillantások kíséretében fordultam felé, szívem pedig abban reménykedett, hogy néhány emlékkép által emlékezett rám - még ha csak egy kicsit is.
Leültem az ágy szélére, és ahogy méregettem kerekded arcát feszültem haraptam bele alsó ajkamba.