Renegát

22. fejezet

MÁSNAP ÉJJEL, 22:30

Az előző éjszaka szóváltásai nem hagytak nyugodni, így csak forgolódtam az ágyban, és egyetlen olyan pozíciót sem találtam, hogy kényelmesen álomra hajthassam a fejemet. 
Napközben Thomas távol volt - nem tudta senki, hogy merre járt és kivel találkozott, még velem sem osztott meg egyetlen információt sem. Annyi bizonyos volt, hogy a Harrissonnal való találkozásra egyelőre nem került sor. 

Nagyot sóhajtva keltem ki az ágyból és hagytam el a szobát, ugyanis zajongásommal és aktív forgolódásommal nem akartam, hogy Madeleine felébredjen. Nyugtalan voltam a tudat miatt, hogy Thomas semmiféle jelet nem adott magáról. 

Amikor becsuktam magam mögött az ajtót, akkor pillantottam meg az eltűnt személyt, aki épp akkor lépett fel az emeletre. Nem szólt semmit, csak szótlanul battyogott tovább a szobájába, majd előhúzott az ágy alól egy bőröndöt, és lassan pakolni kezdett.

Hasonlóképp tettem, mint ő - ahogy beléptem a szobájába, becsuktam magam mögött az ajtót, majd a falnak támaszkodtam, és vártam, hogy kifejtse eltűnésének okát. 

– Miért nem alszol? – kérdezte halkan. 
– Ennyi? Miért nem alszol? – ismételtem kérdését idegesen – Esetleg beszámolhatnál arról, hogy merre voltál egész nap, és, hogy miért nem voltál hajlandó válaszolni az üzeneteimre. Az édesanyád is nyugtalan volt, de próbálta biztosra venni, hogy estére visszajössz. 
– Bementem a céghez, és elintéztem egy pár dolgot – válaszolta egyszerűen – Nincs miért aggódnotok. 
– És nem gondolod, hogy szólnod kellett volna? – vontam kérdőre feszülten – Azt sem tudjuk, hogy Harrisonnal mikor találkozol, ugyanis nem mondasz semmit – ráztam a fejemet – Ha már pontról pontra kiterveltél mindent, akkor legalább annyit megtehetnél, hogy legalább velem megosztod ezeket az információkat. 

Egy halk sóhaj hagyta el a száját, majd szótlanul pakolt tovább a bőröndbe. Amikor megbizonyosodott róla, hogy minden szükséges dolog belekerült, összehúzta a cipzárt és a szoba túlsó végében helyezte el a földön. 
Közelebb lépett hozzám, megfogta a kezemet és az ágyra invitált. Leültünk egymás mellé, ám a kezemet továbbra sem engedte el. Elgondolkozva hajtotta le a fejét és felszívta magát. 

– Reggel indulok – mondta rám pillantva. 
– Mikor és hol találkoztok? – bombáztam a kérdéseimmel. 
– Nagyjából hatkor elindulok, még elintézek egy két szükséges dolgot a cégnél, és ott fogok várni Harrissonra – magyarázta – Arra szeretnélek kérni, hogy azt az egy utat még tegyük meg együtt – harapta be az alsó ajkát sóhajtva – Kiraklak a munkahelyednél, aztán mire én végzek a probléma fő forrásával, addigra te mindent elmondasz, és megvárlak titeket ott. 

Ahogy felvázolta a helyzetet, nekem azzal a lendülettel egy másik terv fordult meg a fejemben, amit nem szerettem volna szóvá tenni Thomasnak, és egy pillanatra elgondolkoztam rajta, hogy valóban jó ötletnek bizonyult e. Szerettem volna a tragédiát elkerülni, de Harrisson túl veszélyes volt, és ami ráadásként adott egy plusz löketet, hogy a titkosszolgálat dolgozójaként kötelességem volt beszámolni a helyzetről. Még ha évek múltán is, de tudtam, hogy találkozhatok Thomassal... legalábbis, mélyen legbelül bíztam benne. 

– Biztos vagy benne, hogy így szeretnéd? – kérdeztem halkan – Mármint – túrtam a hajamba – Megoldhatjuk ketten is, elvégre eleve így volt megbeszélve. 
– Ezen már nem szeretnék változtatni. Be kell látnunk, hogy ez az egyetlen reális megoldás. És egyébként is – nevetett – Így vagy úgy, de közel állnék a lebukás veszélyéhez. Ha már biztosra tudom, hogy egy nap napvilágot látnak a bűneim, akkor a holnapi nap legyen az.

Hezitálva álltam fel az ágyról és elindultam az ajtó irányába, ám minél jobban küszködtem az érzelmeim ellen, annál inkább éreztem Thomas felé a ragaszkodást. Ezúttal a hozzá kötődő érzéseim sokkal erősebbek voltak, mint a harag és a csalódottság, amit voltaképp nem tudtam másképp elraktározni magamban, mint akként, hogy ez volt az utolsó együtt töltött éjszakánk.